Egy zenész a vad Északon 3. rész

Juhász Gyula
2016. 10. 27.
Megosztás


1966, NIVRAM EGYÜTTES ÉS A MOTOWN ZENEI IRÁNYZAT


   Talán nem teljesen értelmetlen bevezetésként, egy híres magyar rock zenész, szövegíró, Bródy Jánost idézni: „művek, művészek adott időszakban megfogalmazhatnak valamit abból, ami adott korszakban BENNE VAN A LEVEGŐBEN, kifejezhetnek valamit abból amit éreznek az emberek, és ezzel alakíthatják is az események menetét. Azt hiszem, a dalainknak is ez adott jelentőséget. Valami fontos üzenetet juttatunk el a közönséghez. Mondhatnám úgy is, hogy egy új világ hírnökei voltunk” (Nők Lapja, 14, 2016, április 6).
Talán az égből vagy nem tudni honnan, szinte bizonyítékként a fenti elmondottakra, e cikk írása közben hallom a rádióban, hogy a 2016 évi irodalmi Nobel Díjat az amerikai dal és szövegírónak, Bob Dylannak ítélte oda a Svéd Tudományos Akadémia. Bródy a magyar „reinkarnációja” – ha jó ez a mondás, vagy összehasonlítás – Bob Dylannak. Egy és ugyanaz a korosztály, a politikai és a társadalmi áramlatok egyaránt érintették mindkettőjüket. Az emberlét drámája a maga pőre kegyetlenségében – a huszadik századi történések intellektuális rávetítése költészetükre – az mindig is benne volt a rock zenében.
Hallgassuk tovább mit válaszol Bródy a következő kérdésre: „..az elmúlt fél évszázadot legigazabban és legszemélyesebben Bereményi Géza, Dusán és Bródy János költészete jeleníti meg, mi a véleményed erről?”
A válasz így hangzik: „...mindhárman dalszerzők vagyunk. És hivatkoznék egy kormánypárti politikus megállapítására, amely szerint Magyarország 20. századi történelme nem érthető meg a magyar könnyűzene nélkül. Szóval ma már mindenki elfogadja, hogy a kezdetben idegennek és kozmopolitának tartott rock-zene is a magyar kultúra integráns része, és fontos szerepe volt a társadalmi folyamatokban”.
Ennyit Bródy János mondatairól. Természetesen óvatosan kell bánnunk mindezen kijelentésekkel még akkor is, ha igen találóak. Bródy és zenészkollégái az Illés, később a Fonográf Együttes az „élet császárai” voltak a 60-as évek Magyarországán.  Híresek voltak, jól kerestek, bomlottak utánuk a lányok. Megnyerték az 1968-as Táncdalfesztivált, és bizonyos értelemben a csúcson érezhették magukat.
És itt van a „bűvös évszám”: 1968. A varsói Szerződés országainak fegyveres erői bevonulnak Csehszlovákiába, „baráti segítséget” nyújtva a „testvéri” országnak. Ezek száraz tények, melyek természetesen bármelyik történelmi lexikonban vagy felületes visszaemlékezésekben megtalálhatók, ám újbóli felemlegetésük mégsem fölösleges tautológia, hanem éppenséggel elengedhetetlen annak érzékeltetésére, hogy mennyire erős és számunkra muzsikusokra mennyire érthetetlen volt az éles cenzúra és a pártállam bürokráciája. Hogy ezt egyetlen, de jellemző példával alátámasszam, álljon itt egy idézet, Csatári Bence történész, „Az ész a fontos nem a haj” ...A Kádár-Rendszer könnyűzenei politikája (Jaffa Kiadó, Budapet, 2015) című könyvéből: „A jelbeszéd című Koncz Zsuzsa szólólemezét a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat kiadta ugyan, de két dal a lemezről: a „Jelbeszéd”, Bródy szerzeménye és a „Ha Én Rózsa Volnék” a rádióban sosem hangzott el. Ennek oka az volt, hogy ezek kimondva-kimondatlanul a cenzúrát és némi áthallással a szocialista jelszavakat kritizálták” (15. Oldal).

Térjünk vissza időben is két évvel, 1966-ra, a Nivrám Együttesre ahol az előző írásom abbamaradt.
Ebben az írásomban tévesen közöltem egy nevet az együttesből: Speck Bélát írtam, Sebesi Sándor helyett. Ezúton kérek elnézést az érintett személytől és a kedves olvasótól. A helyreigazító „figyelmeztetés” kedves barátomtól, egykori kollégámtól, fentebb már említett zenekarvezetőtől, Tihanyi Gyulától jött, ki olvasva írásomat helyesen észrevételezte és javította ki a hibát. Köszönet jár neki is.
A Zeneakadémia 1965-ben érdekes és teljesen szokatlan hangversennyel lepte meg a fiatal és kíváncsi magyar közönséget. Jimmy James and the Vagabounds jamaicai zenekar adott elő, addig hazánkban nem hallott un. „soul music” vagy ma már tudjuk, „Motown” muzsikából válogatott koncertet. Ha tetszik, a lehető legtisztábbat ebből a műfajból. Az est műfajilag is homogén volt: csupa soul és rythm and blues (R&B) darabokból állt. A szaxofon szerepét illetően viszont üdítően változatos volt a program, és ez elősegítette, hogy a zenekar több funkcióban is bemutatkozhasson. Ilyen fajta muzsikálást élőben még nem hallottam és másnap is jelen voltam sok-sok baráttal és zenészkollégával a koncerten.
A program minden szempontból újdonságként hatott. Különlegesen biztos ízléssel formált és kiérlelt előadással, amelyben a tiszta és levegős, izgalmasan szép szaxofonhang a zenekar ritmusos kíséretével találkozott. Jimmy James ragyogó énekes előadó és nem utolsósorban kiváló „showman” (ma is él és aktív, angol tengerjáró luxushajókon lép fel. Első kézből származó információim vannak arról a tényről, hogy ma teljesen letisztult a művészete és a vokális megközelítése a matériához). Visszaemlékezve énekére, már- már szöveggé formálhatóan, beszédszerű módon szólaltak meg tolmácsolásában a motown dalvilág gyöngyszemei: „A Little Soul Party”, It’s Too Late”, „Operatur”, „In the Midnight Our” stb. Reám az utóbbi nóta, ami eredetileg Wilson Pickett szerzemény, tette a legnagyobb hatást, olyannyira, hogy a koncert után hazatértemkor rögvest nekiálltam megtanulni a szaxofonszólót.
Az együttes „felállása” a hagyományos rock zenekarok akkori instrumentális „bezetznung”-ját idézték: énekes szólista, elektromos gitár, elektromos basszusgitár, szaxofón és dob (emlékezetem szerint nem volt billentyűs, de lehet tévedek?).
Az előadás egészének magával való lendülete, magas színvonalú általános kidolgozottsága és az előadók koncentráltsága mély benyomást tett egy alig húsz évét betöltő „zenészpalántára”. Nem tévedek azzal a következtetéssel, hogy az előadást követő vastaps nem csupán maguknak az előadók odaadó interpretációjának, hanem legalább ilyen mértékben a szuggesztív MOTOWN zenének is szólt.
A 60-as években a motown muzsika és ezzel együtt az elektronikus zene művészi és technikai feltételeihez csak igazán nehezen lehetett hozzáférni Magyarországon. A műfaj otthoni úttörőinek (a fentebb említett Nivrám együttes, Atlas, Kék Csillag, a 60-as évek „Ős” Illése, Syrius, Főnix Máté Péterrel, Olympia Charlieval, Apostol kicsit később 1970-ben...) sokszor volt nehéz dolguk az alapvető ismeretek megszerzésében. A „műhelytitkokat” magától a szerzőktől vagy az előadóktól a legjobb hallani és megszerezni: a hangsúlyok, a megfogalmazás módjai vagy egy élő előadás néha többet mondanak a legkörültekintőbb zenetudományi analízisnél is.
Mi is a Motown zene, mik azok a jellegzetességek amik ezt az irányzatot jellemzik, mi a történelmi és szociális háttere, honnan jön a megnevezés? Megannyi megválaszolatlan kérdés. A téma többkötetnyi munkát venne igénybe, de az alábbiakban, helyhiányra és az olvasói türelem valószinű határaira hivatkozva, szorítkozzunk az alábbi rövid összefoglalóra.
A Motown keveri a rhythm and blues (R&B) és a pop zenei irányzatok hangzásideálját, stílusjegyeit. A hangszerek a pop zenében szokásos instrumentek, de az éneknek és a dobnak kiemelt szerepe van és rányomja bélyegét a karakterisztikus hangzásra. A vokális hangzásnak az amerikai gospelben vannak a gyökerei. A Motown stílust az új rock and roll és az evangélikus afro-amerikai gospel szintézisének tudják be a zenetörténészek. Úgy is mondhatjuk, modern soul music. Maga a szó „Motown” a motor szó és a city összevonása és egy fizetendő számla kereszteződése. Az első hivatalos „otthona” az autógyártás hazája, Detroit és ezt a várost tekintik a Motown Sound eredetének. Barry Gordy Jr. alapította a Motown Records lemezcéget 1960-ban. Gordy szerény képességű zeneszerző volt és még 1957/58-ban szerény körülmények között élt („Standing in the Shadows of Motown” by Dr. Licks, dr. Licks Publishing, 1989, Chicago, USA). Saját elmondása szerint, ő maga kölcsönzött 700 dollárt amiből megvette az első kétsávos keverőpultot (Twoo-track recording machine) és beköltözött a 2648 West Grand Boulevardon álló faházba, (későbbi nevén: „Hitsville”) Detroit elővárosában. A Motown Records lett a legnagyobb önnálló lemez stúdió és gyár a 60-as évek Amerikájában. A legnagyobb neveket foglalkoztatta és futatta be, mint The Supremes, The Miracles, Stevie Wonder, Marvin Gaye, The Four Tops és Diana Ross, hogy csak a leghíresebbeket említsem. 1988-ban aztán, 38 éves gyümölcsöző és jól menő évek után Gordy eladta a vállalkozást a Music Corporation of America (MCA) nevű mamutvállalkozásnak és elköltözött Detroitból (The Motor City). Mind a mai napig is létező otthonában, Los Angelesben, Kaliforniában él, interjúkat ad, TV showműsorokban lép fel és könyveket is publikál.
Ennek a stílusnak leírhatatlanul nagy hatása van a mai pop zenére. Valószínűleg megkereshetnénk a párhuzamokat az akkori Motown zenei kifejezések és a mai Hip Hop és R&B között, hiszen ezek jól ismertek. Találhatnánk közös pontokat is a különböző irányzatok között ha nagyon keresnénk, mert vannak, méghozzá szép számmal. De zárjuk le eszmefuttatásunkat azzal, hogy a már itt a földi életben nem köztünk lévő néhai Motown muzsikusok az égben bizonyára elégedetten bólintanak. Ha másért nem, hát azért, hogy dalaikat végre maradéktalanul hallgatják az egész világon, előadják, új és újabb köntösben feldolgozva „tálalják”, tolmácsolják lemezcégek, színházak, filmesek valamint az új generáció muzsikusai.

Juhász Gyula

Oslo, 2016. október