Egy zenész a vad Északon 9. rész

Juhász Gyula
2019. 03. 08.
Megosztás


BEPILLANTÁS A WANDERERS EGYÜTTES ZENEI MŰHELYÉBE Nem egyszerű feladat, majdnem ötven év távlatából a zenéről írni, arról a zenéről, ami mind a mai napig elhangzik, ismert és nem utolsósorban igen népszerű. Jómagam, az együttes két homlokegyenest különböző megközelítésének a zenei matériának és a repertoár változásának voltam aktív részese, mint zenekari tag. Ez abból a tényből ered, hogy a zenekar két periódusának voltam tagja.


Az első periódus, 1970 tavaszáig, mai zenei zsargonnal élve, un. „felállásában” ( Haász Albert billentyű, Vitális József, ritmus gitár, Berta József szólógitár, Sánta (Golo) Antal  basszusgitár és Hoffmann Péter, dob ) az együttes a tőle megszokott precizitással és odaadással vett részt a próbákon és az azokat követő produkciókban. Előadásukat mindig rendkívül differenciált, intenzív kifejezésmód jellemezte. Az általuk képviselt hangzás egyedisége elsősorban abból fakadt, hogy a kollektív és az individuális jegyek sajátosan ötvöződtek benne. Én akkor már az együttes tagja voltam és a számtalan emlékezetes pillanat és közös fellépések közül talán a gitár bázisú (mindhárom zenei funkciót: melódia, harmónia és ritmus a gitár látja el) kompozíciók voltak a legsikeresebbek és a legapróbb részletekig kidolgozottak. A harmóniát sok esetben a billentyűs hangszer is erősítette, de nem zavaró módon. Ugyanez történt a melódia esetében is. ( Ez Haász Albert billentyűs, mind a mai napig talán igazságtalanul feledésbe merült zenei zsenialitásának köszönhető).  A dob minden esetben „jelezte” a zenekarral való megbonthatatlan egységét. A szóló gitár, Berta Jóska keze alatt fojtott, játékos, bensőségesen lágy, mégis telt tónusú és sok számban áttetsző, éteri hangzását idézném fel.
Az ének, a vokális hangzás is önmagáért beszélt. Sánta volt a szólista, és a dobos Hoffmann kivételével mindenki kórista volt, tehát „mellék” szólamot énekelt. Az ének és  zenekar mindvégig tökéletes szimbiózist alkotott – valóra váltva ezzel a zenekari tagoknak azt a közös törekvését, hogy a hangszereseket éneklésre, az énekeseket pedig a hangszerjáték hajlékonyságának megvalósítására ösztönözze – a zenekar az akkori időknek megfelelő, divatos, megragadó játékból is érdemes néhány részletet kiemelni. Emlékezetem szerint a britt rockzenekar, Moody Blues, Nights in White Satin cimü dalának ihletett megformálására, elképesztően koncentrált és meghitt pillanataira, mind a mai napig emlékszem. Varázslatosra sikerült a The Beatles Something című dala is Sánta vokális előadásában.
Az együttesnek ezen felállásába való kerülésemkor a legmeglepőbb tanulság egyébként az volt a számomra ( az előző együttesekben eltöltött idő után ), hogy az akkori kereskedelmi forgalomban lévő és hozzáférhető hangszerek hangszínvilága és játékmódja különböztette meg alapvetően a hangzást a többi együttestől. Valahogy hagyták a zenei anyagot szabadon áramlani.
„1970 tavaszán, váratlanul két alapító tag , Hoffman és Vitális – nem publikus okokból  - kikerült az együttesből” emlékezik vissza Haász Albert „ A Magyar Rock Bölcsője” című könyvben ( a MagyaRock Hirességek Csarnoka Egyesület 2013) . Miért és mi volt az indító ok? Legyünk őszinték az eltelt idő távlatából. A kérdés természetesen komplexebb annál, mintsem, hogy az akkori egyik vagy másik álláspont kizárólagossága mellett érvelhetnénk, hiszen mindkét oldalon sok az igazság. Ha csak a művészi oldalt vizsgáljuk, azt látjuk, hogy bizonyos vonatkozásban valóban drámai volt a színvonalhanyatlás – mindenekelőtt az akkoriban megjelenő Motown Music, soul, blues repertoár, Four Tops, Sam and Dave, Jimmy James műveinek előadásait illetően. Szinte nem is szerepelt az együttes repertoárjában.
Ugyanakkor viszont korábban nem hallott, és főképp nem remélt bőségű szériája jelenik az 50-es és 60-as évek instrumentális sláger és rockzenéjének, az amerikai country műfajnak, javarészt briliáns kivitelezésben – köszönhetően a régi 50- es évek rock zenei mozgalmainak, amelyek életet leheltek az 50-es évek rock zenén edződött előadói kultúra által megközelíthetetlennek vélt előadási felfogásba. A nagyközönség kitartani látszik az 50-es évek végén és a 60-as évek elején való un. törzsrepertoár primáriusa mellett, s bármennyire is szívébe zárja a Soul Musicot, a bluest a Motown muzsikát, e kiváló és aktuális irányzatok és ezek magasrendű muzsikája egyelőre nem szorította  ki a közönség kegyeiből a már fent említett instrumentális és vokális megközelítéseket mint Dave Clark Five, Mody Blues, Gerry and the Pacemakers, The Shadows, P.J. Proby, és még sokan másokét. 
Mit mond Haász Albert zenekarvezető: „Egy magasan kvalifikált dobos, Bihari István, valamint az all-around gitáros, showman, énekes, a rutinos Jeszenszky István”  (A magyar rock bölcsője) vette át a két távozó zenekari tag helyét.
Mit jelentett a fentebb említett változás és miben, hogyan hatott az együttes megszokott rutinjára, a darabok betanulására, a repertoárra, a hangzásképre és egyáltalán a közönséggel való kommunikálásra?
A felújítás egyik stabil és egyértelmű pozitívuma a repertoár átformálása volt. Ennek tanulságait hosszan lehetne taglalni, a legfontosabbnak mégis az tűnik, hogy a népszerűség sem helyettesítheti a hangszer kezelésére és megszólaltatására való alkalmatosságot – márpedig hiteles gitárhang nélkül nincs Motown Music és fúvósok nélkül nincs Soul Music. Kérdés persze, hogy mennyire lesz fogyasztható a produkció, ha esetleg a korábbi zenei irányzatok ötvözve az újakkal más zenei megfogalmazásban jelennek meg. Egyáltalán van e olyan kényszerítő erő, amiért ezt meg kellene tenni? – hiszen mint már említettem a közönség szerette a zenekart és előadását.  
A lemez stúdiókban rögzített teljes rock- és slágerzene felvételeinek fénykorában – mely művészi és piaci szempontokat  egyaránt figyelembe véve nagyjából az 1950-es évek végétől az 1980-as évek közepéig tartott – jóval kevesebb szükség volt megindokolni egy-egy új bejátszás létrejöttét. Ezt a „filozófiát” tükrözte a magyarországi rock zenekari repertoár. Az együtteseket élőben, „live” lehetett hallani és látni. Akkor nem lévén képi adathordozó, mely a nagyközönség számára is hozzáférhető, és a hangot is megfelelő minőségben képes továbbítani, a zenének így kizárólag auditív formában kellett a fogyasztóhoz eljutni. A mostani állapot jellemzője, hogy a különböző rádió- és televízió csatornák, valamint az internet révén oly mértékben megnőtt a zenéhez való hozzáférhetőségi lehetőségek száma, hogy a rajongónak nem okvetlen kell személyesen kedvence vagy kedvencei koncertjén részt venni, kényelmesen tudja otthon a foteljéből, látni, hallani őket. Mikor én a Wanderersben játszottam, ilyen lehetőség nem létezett. A zenekarok saját show és kezdetleges spontán „kvázi” koreográfiával, pillanatnyi színpadi rögtönzésekkel éltek. Ilyen volt a Wanderers is. Sok esetben ötvözték a stílusokat, mind a zenei matériában mind a az előadás stílusjegyeiben. A munkametódus a próbákon nem sokban tért el az általam átélt előző zenekarok ( Hobó Együttes, Mistrál, Nivrám, Liversing) megközelítéseitől.
Végezetül, Haász Albert zenekar vezetőről. Albert saját műveiben (Hajtóvadászat,  Absoloutorium, sajnos csak két rádiófelvétel maradt ránk) nagyon is eredeti tudott lenni. Szerintem Haász Albert „minden idők” leginkább alábecsült (elnézést Alberttől a szóhasználatért) pop zeneszerzője, zenekar vezetője és billentyűs muzsikusa. Elképesztő, hogy Haász milyen tudatossággal és érzékkel dolgozott mint vezető, a zenekari tagok állandó változása és a fokozatosan nehezebb körülmények között is meghökkentő tudatossággal és a „fair play” íratlan szabályait sosem átlépve.

Juhász Gyula
2019. március
Oslo, Norvégia