Egy zenész a vad Északon 8. rész

Juhász Gyula
2018. 11. 18.
Megosztás


A WANDERERS EGYÜTTES TAGJAKÉNT 1969/70 Ezekben az években (1960/70) az egész világon megszaporodtak a rock és pop zenekarok, és ezzel együtt a kimondottan rock/pop profilú fesztiválok. A gomba módra szaporodó visszaemlékezések és történelmi dokumentumok, internetes zenei oldalak is ezt a benyomásomat látszanak megerősíteni.


Ha ezt jobban meggondoljuk, a világ számos fesztiváljának alapját már korábban is a könnyűzene-repertoár adta. (New Port Jazz fesztivál, Monterey rock/pop fesztivál, Európában a san remoi dalfesztivál, a máig is virágzó és népszerű Melodi Grand Prix, a sopoti dalfesztivál és ne feledjük a mi, magyar Táncdalfesztiválunkat). Mindössze arról lehet szó, hogy sokakban tudatosodott, hogy a rock-és popzene, és ezzel a zenével való foglalkozás, talán a legnépszerűbb és a legkönnyebben érthető zenei forma. Úgyis mondhatnám, a rock-és popzene sok muzsikusnak mindennapi kenyere. Az igazsághoz az a valós és megtörtént eset is hozzátartozik, hogy „1966-ban a Wanderers együttes a Salgótarjánban megrendezett Országos Amatőr Zenei Fesztiválon aranyérmet nyert” (A Magyar Rock Bölcsője 196-1970, kiadja a Magyarock Hírességek Csarnoka Egyesület, 2013. 207.oldal).

Valahogy így éreztem én is a Magyar Néphadsereg Központi Fúvószenekarától való megválásom, a katonaságtól való „leszerelésem” utáni hetekben, hónapokban. Akkoriban a családommal, szüleimmel és húgommal, aki mellesleg ragyogó énekes és zongorista volt már akkor, abban a belvárosi kétszobás lakásban laktam, közvetlen az akkori Lotto-ház mellett, amiben gyerekkoromat töltöttem. Ebben az évben, 1969 februárjában vettünk egy televíziós készüléket, természetesen fekete-fehér képernyővel. Mint minden fiatal zenésznek, nekem is tele volt a fejem zenével, ott kavarogtak azok a motívumok, akkordok, harmóniák, zenei megoldások, amiket nap mint nap hallottam. A televíziós készülék jóvoltából láttam és hallottam a fent leírt fesztiválokról való közvetítéseket. Azokat a dalokat, műveket amik hamar népszerűvé váltak, húgomnak (ő minden este Pest felkapott bárjaiban lépett fel) és apámnak (ő énekes előadóművész volt és népszerű éjszakai szórakozóhelyeken dolgozott) szinte „napra készen” tudnia kellet, hiszen a közönség elvárta tőlük. Ez előny volt számomra, hiszen aktívan részt vettem a művek megtanulásában (zongora kísérőként), segítettem nekik a hallott és kiválasztott dalok elsajátításában. Ez engem is összekötött a hallgatóval, a közönséggel, annak ellenére, hogy fizikailag nem voltam jelen az előadásokon. Abban az időben nem árasztotta el a hallgatót a muzsika: ma „ömlik” ránk a rádióból, liftből, mobiltelefonból, a koncertteremből, mindenhonnan. És ami ömlik az egy elektronikus keverék: Monteverdi, Bartók, Blues, rock, hipp hopp, jazz, népzene stb. Ebben élünk, ez a mi modern zenei nyelvünk. Ahogy szüleim ismerték Lehár Ferenc stílusát, úgy a mai ember ezt az elektronikát ismeri. 1969-ben a zene feladata ugyanaz volt, mint ma: kortársaimat és engem is a zene, mint kommunikációs eszköz érdekelt elsősorban, tehát az a lehetőség, hogy olyan nyelven szólaljunk meg, amit értenek is az emberek. Nagyon izgalmas volt erre rájönni.

Ne kalandozzunk el, és maradjunk az 1969-es évnél. Azért, hogy a tisztelt olvasók, még inkább a fiatalabb korosztályhoz tartozók is értsék, frissítsük fel a szóban forgó év legfontosabb belföldi eseményeit. A cikksorozatomban, az események és életem időrendi tárgyalása során, sok esetben nehéz rávilágítani, hogy az akkor „létező szocializmus” világában milyen hétköznapi tevékenységi formák (az én esetemben a rock muzsika művelése és terjesztése) válhattak politikai kérdéssé.

1968. január: Az MSZMP KB megtárgyalja és elfogadja Nyers Rezső előterjesztését az Új Gazdasági Mechanizmusról.

1968. december: A ZENÉLŐK fedőnevű ügy. „A BM III/III-2. osztály adatai alapján rendőrhatósági figyelmeztetésben részesítik Poór Istvánt (jómagam ismertem, lejárt a zenekarok „bulijára”), aki baráti társaságban bulikat szervezett. Az ügy iratai szerint a szórakozó fiatalok megrendszabályozását a kulturális elhárítás is szorgalmazta, mivel a szóban forgó bulikon új típusú előadásokra, happeningekre is sor került” (Tabajdi: A III/III krónikája - Jaffa Kiadó, Budapest, 2013).

1969. január: Bauer Sándor önégetése. Teljes hírzárlat a Bauer Sándor 17-éves autószerelő tanuló ügyében, aki a Nemzeti Múzeum kertjében nemzeti zászlóval a kezében felgyújtotta magát. Jan Pallachra emlékezve ezzel kívánt tiltakozni a csehszlovákiai szovjet invázió ellen. Sérüléseibe három nap múlva belehalt.

1969. május 27: A Budai Ifjúsági Parkban köszöntik az egymilliomodik vendéget.

Július 1: Kalauz nélküli villamosokat állítanak forgalomba.

Július 21: Amerikaiak szállnak a holdra. Annak ellenére, hogy ez nem belföldi esemény, óriási hatással volt a magyarországi közvéleményre. Az esemény „poénjára” el kell mondanom, hogy akkor már mint a Wanderers együttes tagjaként, Vitális József  gitárossal leutaztunk Balatonföldvárra és ott láttuk egy étterem kerthelyiségében felállított tv készüléken a Holdra szállást.

Július 6: az un. „Belvárosi galeri” ügye. A BRFK Politikai Osztálya jelentése szerint tizenegy fiatalt tartóztatnak le (Tabajdi, 155. oldal). Jómagam, belvárosi srác révén, mindegyiket személyesen is ismertem.

Július 21: A rádió szórakoztatási célokkal sugározni kezdi a Mikrobi című gyermekműsort.

Szeptember 9: Az MSZMP KB a hagyományos, vallásos ünnepek befolyásának visszaszorítása érdekében határozatot hoz a szocialista vagy társadalmi ünnepségek (keresztelő, esküvő, temetés) részleteinek kidolgozására és elterjesztésére.

November 2: A Budapesti Orvostudományi Egyetemet Semmelweis Ignácról nevezik el.

November 25: Nagygyűléseket szerveznek Budapesten a vietnámi háború ellen.

December 29: Bemutatják a Szelíd motorosok című amerikai filmet. A film eredeti címe: Easy Rider, ami „Road Movie” néven vonult be a filmtörténetbe. Főszereplői, Denis Hopper és Peter Fonda motorkerékpárral járják be az USA-t, keresve az „igazi Amerikát”.

December 31: Megnyílik a Duna Intercontinental, Budapest első luxuskategóriájú szállodája.

Amikor az ember végiggondolja produktív pályájának főbb állomásait, amelyek jelentős része a rock zenéről és annak műveléséről szól, úgy tűnik föl, a jazz, mint műfaj, új szereplő. Természetesen vannak ráhatások, de a jazz izoláltan egy más műfaj. Erre kénytelen leszek a későbbiek folyamán visszatérni.

Katonazenészként több időm lett zenét hallgatni. Lemezeken és rádión rengeteg jazz zenei irányzattal és előadóval megismerkedtem. Nagy élményt jelentett számomra Miles Davis, John Coltrane, Oscar Peterson, Ella Fitzgerald és megannyi más, a kor vezető jazz muzsikusainak és tolmácsolásaiknak  megismerése. A másik, talán még nagyobb élmény egy régi szerelem új fellángolása: Blues muzsika. Ezzel nem tudtam és mind a mai napig nem tudok betelni. Ha úgy vesszük, rock muzsikusi pályafutásom is a blues-al kezdődött. Ez a tény és személyes kíváncsiságom vezetett arra az elhatározásra, hogy az év őszén felvételiztem a Bartók Béla Konzervatórium Jazz Tanszakára. De ne vágjunk a dolgok és a kronológia elébe. Hogyan is kerültem a Wanderers zenekarhoz?

Régi kollégám és barátom, Berta Józsi gitáros, akit még a Mistrál együttes tagjaként (1966, közvetlen a Nivrám előtt) ismertem meg, váratlan kérdéssel keresett fel, hogy „nincs-e kedvem a Wanderers együttesbe jönni?”. Fenomenális! volt a válaszom. A Misztrálban eltöltött rövid, alig párhónapos együtt muzsikálás után, tökéletesen éreztük egymást. Azonban ez az érzet, egymásra hangoltság nem csak vele alakult így. Például a „magasan kvalifikált dobos, Bihary Istvánnal” (A Magyar Rock Bölcsője, 209.oldal) is hatalmas élmény volt a Wandererszben zenélni, akárcsak az „all-round gitáros, showman, énekes, a rutinos Jeszenszky Istvánnal” (A Magyar Rock Bölcsője, 209. oldal).

Az együttes abban az időben komoly tagcseréken ment át. Erről itt hosszan lehetne írni. Csak kivonatosan idéznék A Magyar Rock Bölcsője című könyvből: „Az együttes 1963 őszén alakult. Angol, amerikai számokat játszott. Az első időkben a Tolcsvay testvérek, és Rédey Gábor (Metró együttes későbbi basszusgitárosa. Ma Floridában él.), Berta Jóska, Hoffman Péter (ő már nincs köztünk) és Vitális József alkották a csapatot” (207. oldal). Haász Albert billentyűs lett a zenekarvezető, ő a ragyogó Kon-Tiki együttesből jött. A szegedi Mary Zsuzsa, aki felköltözött Pestre, állandó tag lett. „1969-ben egész nyáron, az ország második legnagyobb szabadtéri helyiségében, a Margitszigeti Casinóban játszottak minden nap”, írja visszaemlékezéseiben Haász Albert zenekarvezető. (u.ott 209. oldal).

„Mary Zsuzsa másfél év után elment” emlékezik vissza Haász. Amit most idézek, az személyemre nézve igen hízelgő, és az akkori zeneértésemnek pontos tükre: „A zenekarhoz csatlakozó Juhász Gyula, alias „Marió” (ének-szakszofon) viszont határozottan erősödést jelentett”, írja tovább Haász Albert. (209.oldal) A Magyar Rádió – a salgótarjáni szereplés „jutalmaként” – két felvételt készített a zenekarunkkal (Preludium, Hajtóvadászat... a You Tube-on minden számot le lehet tölteni, a Hajtóvadászat című nótán még a fotóm is látható).

Hogyan lehet megmagyarázni, leírni az akkori muzsikusok zenei megközelítését egy adott anyaghoz, témához? A hangsúlyt megint csak nem egyes darabokra vagy szerzőkre helyezzük, hanem arra, hogy a különböző művek vagy zeneszerzők hogyan élnek és lélegeznek egymás társaságában. Milyen például The Beatles „Get Back” száma után meghallgatni a The Rolling Stones egyik utolsó munkáját, a monumentális „Let It Bleed” nótát. Milyen az Illés együttes előadásainak akkori verziója után valóban egy eredeti angolszász rock muzsikát hallgatni: a The Yardbirds együttes után egy magyar zenekar, a Liversing előadásában angol rockzenét, ebben az esetben pont a The Yardbordstől.

A feladatot az utókor zenetudományi kutatása fogja megoldani és a választ vagy a válaszokat megtalálni. Érdekes lesz az utókornak az a nem könnyű feladat is, hogy tág kereteken belül, vagy is például az irodalmat is belevonva, a témákra és a művekre koncentrálva keresse a választ.

A Wanderers együttesben eltöltött, alig másfél évre visszaemlékezve, az alábbiakat írhatom le: a zenekar szándéka szerint szabad asszociációkat indított el, továbbgondolkodásra késztette a közönséget és önmagunkat a muzsikusokat is. Szintén nagyon fontosnak tartom, hogy bár a zenészek nagy büszkeségére, a fent említett fesztivál győzelemre és a hazai élet könnyűzenei életének színe-javával való együttműködése ellenére, nem a sztárok felvonulására fektette a hangsúlyt, de a zene akkori aktuális üzenetére.

Mi volt ez az „üzenet”, immáron 50-évvel ezelőtt, és mi volt az a „varázs” amitől az akkori fiatalok, hogy úgy mondjam „tűzbe jöttek”?

„A Wanderers együttes a magyar popzene egyik úttörőjeként – vagy inkább „ösvénytaposójaként” – 1963 őszén alakult”. Írja ezt a Wikipédia. Jól emlékszem, az első években az együttes sok kuriózumot ígérő, ragyogó zenei programjaira, amelyeket a gitárra írt művek - The Shadows, The Wentures, Spotniks együttesek – számainak hűen visszaadott tolmácsolása és azoknak ragyogóan egyéni felfogása szerinti megszólaltatása volt. Ezeknek a zenei programoknak, melyeknek nyilvánvalóan - és helyesen - főként a jól ismert brit/amerikai zenekarok alkotásainak bemutatása volt, első meghallgatásra kimondottan szépnek találtam, dallamosnak és őszintén örültem nekik. Nem tagadhatom viszont, hogy egy idő után az interpretációk, hangversenyek vagy ifjúsági zenés esték végén ennek ellenére némi hiányérzettel hagytam el a Wanderers együttes zenés klubjait. A közönség nagyobbik része nem osztozott velem ebben az érzésben. Nemcsak létszáma, de tetszésnyilvánításának intenzitása is magas volt, mondhatnám „egekig érő”. Egy idő után, mikor Berta Jóska barátom kérdésére és kérésére: miszerint legyek a zenekar tagja és legyünk kollégák, igent mondtam és az első próbákon is részt vettem, úgy kristályosodott ki „hiányérzetem” (szándékosan nem írom le a csalódottság szót, hiszen nem egészen hűen fedi akkori érzelmeimet) amelynek valószínűleg több, egymással részben összefüggő oka lehetett. Ezeket próbálom most összeszedni – hátha a tapasztalatoknak köszönhetően még szebbre sikerül az emlékezés. A konklúzió ugyanis az, sietek leszögezni, hogy érzésem szerint nagyon is van létjogosultsága egy-egy ilyen emlékező – rehabilitáció írásnak. Ami pedig a Wanderers együttes akkori (1969) zenéjét illeti: megállja a helyét egy 21. századi rock-, vagy pop hangversenyen.  (csak le kell tölteni a Wanderers együttes: Egyszerűen, szabadon... Megtalálja minden zsák a foltját... Hajtóvadászat... Kellemes kirándulás című alkotásait a https://m.youtube.com...watch oldalakról).

A Wanderers instrumentális interpretációi voltak a zenekari repertoár legerősebb pontjai: különösen a The Shadows számok előadása volt emlékezetes. Visszaemlékezve egyébként a többi angol, amerikai gitáregyüttesek számai is jól szóltak, de egyrészt ezek esetében nem csengett a fülünkben sok más, szerencsésebb csillagzat alatt született angolszász előadó vagy együttes interpretációi. A The Shadows-művek kiválasztásának koncepcióját persze érteni véltem, és valószínűleg ehhez is igazították a többi instrumentális számokat. A zenekar olyan darabokat adott elő, amelyekről beszéltünk és ugyanakkor hangzó élményünk – főleg koncertélményünk – volt.

A zenekarba kerülésem után, jóhiszeműen feltételeztem, hogy a repertoárban jönnek változások, mint például Berta Jóska és az általam kezdeményezett blues, soulos Motown stílusú muzsika.A  közönség akkoriban csak és csupán az „elragadó dinamizmusát” és a feszült ritmusát élvezte a jól szabott Motown muzsikának. Azt pedig, hogy milyen elbűvölően tud szólni a motown egy igazán magas szinvonalú interpretációban, s hogy milyen izgalmas, ha valóban szorosan összetartozó rhytm blues repertoárban szólalnak meg a művek, az akkori Atlasz együttes produkcióiból derült ki, amelyek valódi ékkövei voltak a 60-as évek magyar soul muzsika kísérletének.

Hogyan és milyen koncepció alapján dolgoztunk annak idején az akkor már a kiváló Haász Albert billentyűs által vezetett együttesben, mik voltak azok a zenei és nem utolsósorban politikai mozgatórúgók, amik közrejátszottak az együttes muzsikusainak munkájában, hozzáállásában és életében. Mindezeket egy új fejezetben kell tárgyalni. Nehéz kiválasztani, mely pillanatokat emeljem ki a mindvégig tökéletesen uralt, érzékeny, sugárzó interpretációkból és az együttes próbáiból.

A művészpályák hagyományos, hármas tagolása – amely többé kevésbé a meghatározó életszakaszokat követi: ifjúság, érett kor, idős kor – rendszerint egy végső periódusba torkollik. Én az írásomban az első szakasznál tartok, és itt kell megjegyeznem, hogy 1969 őszén felvettek a Budapesti Bartók Béla Konzervatórium jazz- tanszékére. Ez életemnek olyan három éve, amely végig komolyan kihatott szakmai, és emberi hozzáállásomra, szakmai felfogásomra és nem utolsósorban lelkiállapotomra. Az említett három év három együttes munkáját is befolyásolta, döntően hatott reá és reám. Az említett három együttes a Wanderers, az Atlantis és a Bíborkő (Purple Stones).

Forrásmunkák, felhasznált vagy ajánlott irodalom

A MAGYAR ROCK BÖLCSŐJE  - Budapesti tánczenekarok és beatzenekarok almanachja – 1960 – 1970   (Budapest 2013, Kiadta a MagyaRock Hírességek Csarnoka Egyesület, 1133 Budapest, Kárpát utca 23.)

Tabajdi Gábor   A III/III krónikája  (Jaffa Kiadó, Budapest 2013

Internetees oldalak:

Wanderers – Wikipedia

Wanderers-zenekar.hu


Juhász Gyula

2018 november, Oslo, Norvégia

AMI A ROVATBÓL KIMARADT

A médiában olvashatunk idősebb pályatársaink nagyszerű írásait, visszaemlékezéseit amelyek a zenei ismeretterjesztés szempontjából döntő jelentőséggel bírnak. Az is lehet, hogy az esszé szintjére emelik az elemző zenetörténet műfaját. A normamuhely.com web oldal adott teret számomra első visszaemlékező és nagyobb lélegzetű szárnypróbálgatásaimnak. Itt lehetett és továbbra is lehet publikálni a szélesebb közönségnek szánt zenei visszaemlékezéseimet írott formában, amit kép és hanganyaggal is dokumentálhatok. Nyilván muzsikus kollégáimmal és az oldal olvasóközönségével mondhatom tehát: a normamuhely.com életünk része és féltő szeretettel viseltetünk iránta.

A féltés nem alaptalan. Általunk leírt és összeválogatott információk nem mindig pontosak, sokszor hiányosak vagy csak, egyszerűen fogalmazva  „hézagosan” fedik a valóságot vagy ha úgy tetszik a megtörténteket.

Így történt velem is, hogy „vakon” bízván a cikk végén megadott forrásokban – bár nem szándékosan – nem említettem Baumgartner Ferenc alias „Feri bácsi” vagy „Libux” billentyűs muzsikus kollégámat mint a Wanderers együttes alapító tagját. A facebookon személyes konzultációnk után és megbeszélésünk alapján közreadom hozzászólását: „Albi (Haász Albert kifelejtett az alapító tagok közül: Baumgartner Ferenc (Libux). Albi 1966 – ban jött helyettem, mert volt Hohner orgonája. A srácok azt mondták, ha lesz Hohner orgonám, visszavesznek. Soha nem vettek vissza, amikor már különb orgonám is volt, de nem is akartam. Csontival (Hoffman Péter dobos) haláláig tartottam a kapcsolatot, ápoltam utolsó percéig. A temetésére én hívtam össze a még élő tagokat (ez valóban így volt, jómagam is személyesen szóbeli meghívást kaptam). „ Idáig az idézet amit képanyaggal is alátámasztott Libux: Egyik fotó az akkori Budai Ifjúsági Parban készült 1964-ban a másik egy Pesti művelődési otthonban.

A realitás szerénységre és csendes józanságra int mind engem mind azokat akik visszaemlékezéseket és dokumentumokat tesz közzé. Tisztelet és hála illeti tehát Baumgartner kollégámat ezekért a sorokért.

Juhász Gyula

2018. november, Oslo 




A Hobó együttes 1963 a Pénzügyminisztérium kultúr terme a Vörörmarty téren. Én a vadonatúj Kelet -német gyártmányú Weltklang szakszofonnal. Mellettem Ollé Béla gitáros, takarva Drosztmér a basszgitárral..
Egy zenész a vad Északon 8. rész - Borítókép