Egy zenész a vad Északon 1. rész

Juhász Gyula
2016. 08. 23.
Megosztás


1946-ban születtem Budapesten. Középiskolai tanulmányaim elvégzése után a budapesti Bartók Béla Konzervatórium jazz tanszakán Gonda János és Vukán György növendéke voltam. Tanulmányaimat 1972-ben fejeztem be. Az 1960-as években neves magyar rock zenekarokban muzsikáltam (Hobo együttes, Misztrál band, Nivram, Wanderers együttes, Liversing és Atlantisz). 1971/72-ben a Kolló Miklós által vezetett pantomim színház zenekarában játszottam, kikkel számos külföldi fesztiválon vettem részt. Dániába és Norvégiába 1973-ban kerültem mint zenész. A Norwegian American Line világjáró hajóin (cruise) és a szintén norvég Fred Olsen Line hajóin sok éven keresztül lengyel és nemzetközi együttesekben játszottam. A 70-es évek végén Hollandiában muzsikáltam. Innen utaztam Egyiptomba, Szíriába és Bagdadba britt/holland zenekarral és show műsorral. Az 1980-as évek eleje ismét Norvégiába, Osloba vetett a sors. Elvégeztem az osloi Zenetudományi Egyetemet. Ezután pedagógiából és gyógypedagógiából sikeresen vizsgáztam a főiskolán. 1982-től 28 éven át Skandinávia egyik legnagyobb zeneműkiadójának, a Musikk-Huset AS-nek a kottaosztályát és a kiadó boltját vezettem. Időközben, és mind a mai napig is az osloi Hartvig Nissen Skole dráma és zenetagozatán valamint a Bærumben levő Rud Gimnázium (Rud Videregående Skole) zenetagozatán vagyok óraadó tanár. Ezen kívül több évet kórusvezetőként is dolgoztam.


Mintha csak tegnap lett volna, hogy jómagam és még kilencen a Bartók Béla Konzervatórium, budapesti jazz fakultásának végzős növendékei a záróvizsga megünneplésének alkalmából egy helybeli jazz klubban beszélgettünk az előttünk álló jövőről. Ez a "tegnap" negyvennégy évvel ezelőtt, 1972 júniusában a néhai Országos Rendezőiroda által rendezett és az Uránia Filmszínházban megtartott vizsgakoncert után volt. Zsebemben a friss diplomával, mögöttem a már akkori szemmel is sokoldalú és hihetetlenül gazdag, izgalmas zenei évekkel mint "előadó művész" (nem büszkeségből írom, de ez volt kézzel, tintás mártogatós tollal írva az ORI engedélyemre és a konzervatóriumi végbizonyítványban) büszkén rajzoltam képzeletemben saját jövőmet.
   Nehéz most visszatekinteni az oly gyorsan repülő évekre, nem könnyű méltatni vagy elmarasztalni a kollégákat, barátokat vagy egykori tanáraimat. Nem egyszerű a visszatekintés és a különféle zenei látásmódok szintetizálása. Egy most induló, szinte úttörőnek mondható virtuális lapban, mindezt plasztikusan megjeleníteni, kézzelfoghatóvá tenni és szórakoztatóan elmesélni nem kis feladat. Mivel azonban ezúttal nekem jutott a szerkesztőség részéről az a megtiszteltetés, hogy a zenéről írjak, engedtessek meg, hogy saját személyes tapasztalataimat papírra vetve mondjam el, miért olyan tiszteletre és szeretetre méltó a ZENE számomra.
   Jómagam olyan családba születtem ahol a zene nem hogy minden nap, de minden órában fizikailag is jelen volt. Édesapám ismert magyar nóta, népdal és operaénekes volt, filmekben is énekelt, jól hegedült és valamit zongorázott is. Anyánk csak hallgatta, ő nem zenélt. Húgom zongorázni és tangóharmonikázni tanult, később énekes dizőz lett. Lelkemben, tudatomban kitörölhetetlen nyomot hagyott a gyermekkori otthon emléke, ahol a szerető gondoskodáson túl zene is körülvett. Én már fiatalon, 6 éves lehettem, hegedűt kaptam és sosem felejtem el, hogy az Operettszínház első hegedűséhez jártam órákat venni a Mozsár utcába, Walter Gitta Zeneiskolájába. Apám vigyázó, szeretetteljes és segítő jelenlétét mindenkor érezhettem. Többször vitt bennünket be a zenekari próbákra, ahol híres zenészeket hallhattam munka, próba közben. Jól emlékszem arra, hogy Apám az Emkében és a vele szemben lévő Nemzeti Szálló éttermében lépett fel és ugyanott zajlottak a próbák napközben. Ez 1956-ban ért véget, mikor is átkerült a Mester utcai Liliom Étterembe. Közben üzemi és alkalmi rendezvényeken, vállalati "bulikon" is fellépett és engem sokszor magával vitt ezekre, ebbe az érdekesen fura, gyerekszemmel izgalmas és ismeretlen "varázsvilágba". Ezek az élmények, amik meghatározták életemet.
   A "karrier" szót nem szívesen használom, mert sokkal fontosabb az, amit az ember csinál, de elmondhatom, hogy zongorázni tanultam az általános iskolai évek alatt, majd szerencsém volt, mert a nyolcadik osztályban sok tanulótársam tanult zenélni, így lett egy ragyogó osztályzenekarunk. A repertoár természetesen az akkori kor magyar és nemzetközi slágereiből állt. Ilyen fiatalon sokat jelentett a munka, zenélés közben megszerzett tapasztalat és az állandó útkeresés.
   Már ebben a korban is éreztem, és nekem is, mint minden fiatalnak, aki zenét tanult, gondot jelentett, hogy az embert "beskatulyázzák", beteszik egy fiókba, és azt várják, hogy egy dologban legyen jó. Számomra a zene az emberi önkifejezés egyik lehetséges módja és eszköze, olyan nyelv, amelynek segítségével fontos dolgokat mondhatunk el. Mind a mai napig nem érzem a különbséget, ha egy Beatles számot vagy egy Johann Sebastian Bachot hallok vagy játszok. A szépség és a szellem több egy adott zenei stílusnál. Szerencsém volt, mert zenetanáraim és Apám ezekkel a problémákkal tökéletesen tisztában voltak és számukra csak jó és rossz zene létezett.
   A középiskolai éveket az Ybl Miklós Építőipari technikumban töltöttem és ott is érettségiztem. Felszabadító érzés volt a számomra a nehéz műszaki tantárgyak mellet a hangszeres muzsikálás. Úgy éreztem magam mintha minden fölösleges ballasztot ledobtam volna magamról és mikor az akkori, a 60-as évek újszerű rockzenéjét megismertem, akkor már nem cipeltem magammal a megszokás és a hagyomány súlyát.
   1963 karácsonyán a karácsonyfa alatt egy vadonatúj Veltklang (made in DDR), ezüstszínű tenorszaxofon feküdt és ezzel elérkeztem egy új világ kapujába. Egy héten belül annyira kiismertem a hangszert, hogy csináltam egy zenekart, mely rajtam kívül (szaxofon), egy zongoristából, nagybőgősből, gitárosból és dobosból állt. Velük, a nagybőgős kivételével, aki már nincs köztünk, mind a mai napig tartom a kapcsolatot. Mondanom sem kell, mindnyájan professzionista, máig is aktív, ismert és megbecsült muzsikusokká váltak. Csak példaként és érdekességként említeném, hogy a dob mögött az a Fonyódi Péter ült, aki a későbbi Corvina együttes állandó dobosa lett. (Az együttes nevét Rangers-ről pártutasításra Corvina együttesre kellett változtatni. Lásd: “Az ész a fontos nem a haj” – a Kádár Rendszer könnyűzenei politikája, Csatári Bence, Jaffa kiadó, Bp. 2015) Szilveszterkor már a Budán lévő Szabó Ilonka Gépipari technikum kollégiumában játszottunk igazi, az akkori kor ízlésének megfelelő tánczenét (Chuck Rio - Tequila, Chubby Checker - Twist Again, Bill Haley - Rock around the Clock, Johnny and the Hurricanes, Billy Vaughn, stb.).
   Eszemben sem volt megfogadni első szaxofontanáromnak, a népszerű Nebuló együttes tagjának, Vullman Balázsnak útravalóul adott tanácsát, mely szerint az első évben messze el kellett volna kerülnöm a rock zenét (csak kitartott hangokat fújni és skálázni), s azonnal hozzákezdtem egy új, általam vezetett zenekar szervezéséhez. Úgy éreztem az eddig megszerzett tapasztalatok első, igazán összefoglaló eredménye csakis egy olyan együttes létrehozása lehet, ami messze túlmutatna az akkori divatos rockos tánczenén. Egy modernebb zene lehetőségeit próbálgató, kísérletező, tehetséges muzsikusokból álló bandát sikerült is 1963 tavaszára összehozni. A zenekar neve HOBO együttes lett, John Steinbeck egyik regényének hőseiről elkeresztelve.
   Tudom, hogy vitatható minden olyan vélekedés, amely a “ha most feltámadna és eljönne közétek” alaptételből indul ki, mégis megkockáztatom, hogy most visszagondolva végig úgy érzem; ha a HOBO együttes most létezne és játszana, akkor örülne a közönség szíve. Nem csupán azért, mert az egykori zenekari tagok fiatal koruk ellenére magasrendűen csiszolt, biztos hangszertudással rendelkeztek és muzsikálásunk mindvégig a korszellemet idézte, de azért is, mert tele voltunk szerződésajánlatokkal. Nem győztük az igényeket kielégíteni; iskolabálokon, szalagavatókon, vállalati rendezvényeken és ifjúsági vetélkedőkön muzsikáltunk. Az általam irányított együttes a modern angolszász rock bandák érzékenységet felidéző, sokszor fiatal korunkat meghazudtoló rutinnal tolmácsolta a kor divatos zenéjét. A fénypont a Fővárosi Nagycirkuszban 1965 tavaszán a KISZ által megrendezett “Ifjúsági Beatzenekari Találkozó” volt. Itt többek között a Dogs együttes Komár Lászlóval, Zalatnay Saroltával és a tehetséges újpesti Bajtala Trió (Cigánylány című nótájuk még ma is sláger) lépett fel velünk együtt. A “jutalom” egy rádiófelvétel volt, ahol együttesünktől két számot vettek fel és sokáig hallhattuk nagy büszkén a rádióban.
   Ezzel lezárult zenei pályafutásom első szakasza és jött a vajúdás, hogyan tovább, mi is legyen? A sok zenei elfoglaltság mellett nem sikerült a technikumi utolsó évem, nem mehettem csak pótérettségire. De végül sikerült az érettségi, meglett az építésztechnikusi diplomám és valamilyen "boldogtalan", félkész emberként, "zenész vagyok vagy építész" gondolatokkal a fejemben nekivágtam az ÉLETnek, vagy helyesebben a ZENÉnek.

"Egész testi valónkkal éljük meg a zenét". Ez az idézet a Kodály Intézet akkori igazgatójától származik. Hogy ez mennyire igaz, az majd az alábbiakban kiderül.

   Sokszor gondoltam arra, hogy engem szerethet a Jóisten, hiszen a sors kegyeltjének tartom magam, amiért életelememként megadott nekem a ZENE. Miles Davis, John Coltrane, a The Beatles és még sorolhatnám az előadókat, mindannyiunk ideáljai voltak. A zenélés, a közös öröm és a zenei együttlét különben is fontos volt nekünk fiatal, alig húszéves zenészpalántáknak. Bele tudtunk kapaszkodni a zenébe. Abba a zenei világba, amely Magyarország hatarain belül nekünk erős várunk volt akkor is, amikor az 56-os forradalom és szabadságharc leverése utáni véres megtorlásnak (1964 az általános “amnesztia” éve) vége lett, megszűntek az un. “szorítások” és jött az “Új Gazdasági Mechanizmus” a vele járó lazításokkal, amit a nyugati média találóan “gulyás kommunizmusnak” keresztelt el. (Erről a számunkra igen érdekes és egy összeurópai történelmi perspektívába állítva "unikum"-ként kezelt kórról, annak is a könnyűzenére való hatásáról egy későbbi cikkben szólok). Igen, ott Magyarországon, ebben a zárt világban kellett élni és nem utolsósorban alkotni, létrehozni.
   1965 nyarán feloszlott a Hobo Együttes, és ekkor megtapasztaltam a nehézségeket, de állítom, nekem valahogy mégis könnyebb volt, mint a mai fiataloknak. Sok zenei vetélkedő volt, minden kerületben volt egy kultúrház, ahol saját ifjúsági zenekar, a kor nyelvén; “beat banda” játszott és cserébe a kultúrház próbalehetőséget nyújtott. Ma drága pénzért kell termet bérelni egy zenekarnak a próbák és a zenei számok megtanulásához. A hazai rockberkekben úgy tartják, hogy aki eltöltött akár csak néhány évet is a Kádár-rendszer idején a könnyűzenei életben, azt nyugodtan ledobhatják egy repülőgépről deszantosnak bármelyik dzsungelben, mert biztosan ÉLETBEN MARAD. Hivatalosan nem volt cenzúra, de éreztük, hogy “packázni” itt nem lehet. Tehát megedződtünk. Tudni kellett, és meg is tanultuk, hogy kik ülnek és milyen sorrendben a hierarchiában. Ezt tudva már valamivel könnyebb is volt zenekart alapítani, jó és kedvenc zenét játszani. A legnagyobb segítség mégis a közönségtől jött, mert a korszellem nekünk kedvezett. Elcsépelt frázisnak tűnik, de igaz, hogy a 60-as évek az egész nyugati világ kulturális és politikai életében egyedülálló a világtörténelemben. Talán az 1920-as éveket leszámítva soha nem volt ennyi új stílus a művészetekben és oly sok-sok próbálkozás az egyéni és közösségi útkeresésre, úttörő mozgalmakra. Rengeteg fiatal egyéniséget adott ez a kor a művészvilágnak. Ezt egyszerűen lemérhetjük: az akkori zenei hanghordozók hallgatása közben minden egyes előadót meg tudunk különböztetni interpretációjuk alapján (ez ma lehetetlen).
   A Kedves Olvasó, aki mind ez idáig megtisztelt türelmével, most már végképp kétségbe esik, különösen, ha konstatálja, hogy a fenti sorok csak az első 19 év történéseit tartalmazzák. S jóllehet, életem eddig 70 évből áll, ha ilyen részletességgel folytatjuk ismerkedésünket, azzal jövő augusztusáig elegendő munícióval szolgálunk e jeles virtuális lap hasábjai számára. Azért bátorkodtam mégis ennyire aprólékosan leírni a történéseket, hogy érzékeltessem, mennyire elképesztő egy kezdő zenész élete és annak majdnem minden egyes mozzanata. A jövő számban tágítsuk tehát az emlékezés fókuszát, s ismerkedjünk meg a 60-as években történtekkel. Hogyan is kerültem olyan híres rock zenekarokba, mint a Misztrál, a Nivram, a Liversing, a Wanerers és az Atlantisz. Mi történt a Bartók Béla Konzervatóriumban és mi vezetett a nehezen meghozott döntéshez ("Der schwer gefasste Entschluss. Muss es sein? Es muss sein!"), a megváltoztathatatlanba való belenyugváshoz; az otthon elhagyásához?

Juhász Gyula

Oslo, 2016. augusztus 15.

https://www.youtube.com/watch?v=xtWtCVpOjBY
https://www.youtube.com/watch?v=TCWtlrVAIq8
https://www.youtube.com/watch?v=WWlaOD3fuaI




Jómagam 1963-ban
Mario a háttérben Fekete Gabi Atlantisz koncert május 1,-én 1971-ben a Tabánban
Egy zenész a vad Északon - Borítókép