Egy zenész a vad Északon 7. rész

Juhász Gyula
2018. 03. 25.
Megosztás


A MAGYAR NÉPHADSEREG KÖZPONTI FÚVÓSZENEKARÁNAK TAGJA (1967 novemberétől, 1969 februárjáig)


   Több kötetet megtölthetnénk a katonazenész sztorikkal és az ahhoz kapcsolódó viccekkel, tréfálkozásokkal. A zenészek szurkálódó hajlama komplex személyiségek tükörképe. A próbák szünetében, vagy egy–egy koncert, fellépés után, vége–hossza sem volt a kölcsönös gúnyolódásnak és a katonai mindennapok ostobaságait megsemmisítő szarkasztikus kommentálásoknak.
A repertoár, a műsor választásban a zenekar előszeretettel valósította meg önmagát a magyar múltban kalandozó zenei vállalkozásokkal. Erkel Ferenc, Liszt Ferenc, Kodály Zoltán, Kacsóh Pongrác, Farkas Ferenc, Weiner Leo, Lehár Ferenc, Kalmán Imre, Ádám Jenő és Hubay Jenő művei gerincét és fundamentumát képezték a műsornak.
A polgári társadalom szűlte modern hangverseny olyan speciális társadalmi rítus, amely eredendően nem a zene hagyományos értelmében vett szakrális szerepének hangsúlyozására jött létre, hanem ellenkezőleg azért, hogy ezt a tradicionális funkciót újfajta, a szellemi tartalmat jóval tágabb kontexusban értelmezett transzcendencia szolgálatába állítsa. Sosem tekinthető pusztán formalitásnak, hogy a pártállami időszakban, a koncertek szervezői, olyan műsort állítottak össze, amely a zeneművek megszólalatatásán túl a fennálló politikai rend megjelenését is célul tűzte ki.
A Magyar Néphadsereg Központi Fúvószenekarának Halászbástyai koncert-sorozata is ezzel a szándékkal indult, hogy a fent említetteket, a művek saját, egyedileg rétegezett idejének és a „szocialista világ” rendezettségének tükörviszonyát megjelenítse. A nyári hónapok, első vasárnapjain rendezett hangversenyek műsorán ennek megfelelően a szocializmust, a magyar történelmet, a munkás és nemzeti történelmet (Dózsa szabadságharc, 1948/49 nemzeti függetlenségi forradalom, az 1919-es Tanácsköztársaság, 1945-ös felszabadulás...) ünneplő kompoziciók kaptak helyet.
Noha a programok tervezete (talán az egyértelműen reprezentatív okoból szerepeltetett és a koncert lezárását fémjelző Liszt zongora rapszódia átirat) frappáns és precíz összefüggésekre épült, maga a koncertsorozat csak részben tudta felidézni a „szocialista világ rendezettségének” és a magyar történelem, zenei példákkal alátámasztott viszonyát: Erkel, Hunyadi Lászlója, vagy Bánk Bánja, Kodály Székely fonója, Kacsóh Pongrác János vitéze stb. a fény és sötétség, élet és halál, jó és rossz örök ellentétét hangzó absztrakcióként megjelenő alkotások intellektuálisan oly fontos szerkezeti tisztaságát.
Szakmai szempontból a zenei vezetésnek: Jávor Wilmos alezredes, Auth Henrik őrnagy és Wagner Rudolf főhadnagy karmestereknek, le kellet kűzdeniük a vállasztott akusztikai tér (a Mátyás-templom és a Halászbástya között, a Szent István szobor mellet) hátrányait. A szabadtéri előadásoknak a hátulütője a hang „elszökése” ami alatt az érthető, hogy nincs „lecsengés”. A hangzásarányok változóak attól függően hol foglal helyet a szólista, ha van (márpedig volt), és a hallgató. A forgalom is zavaróan hat, hiszen a koncertteremben csend van.  
A zenekar próbái a Budaörsi úton, 49 szám alatt levő, akkori nevén Petőfi laktanyában, a Budapesti helyőrségi városparancsnokság egyik épületében voltak. A laktanya épületei, már az első világháború előtt is álltak, de mai formáját  a háború évei alatt nyerte el.A háborút követően az elsők között nyitotta meg termeit katonazenekari próbák céljára. Az épület komlplekszus 100 éves katonabázis. Mai napig is látogatható és sok sok épület ma is áll és működik, mint kiképzési objektum. A középen található szocreál kantin, amelyben még mindig üzemel az – egykor szebb napokat látott – büfé és fodrászat.
Talán nem értelmetlen feltenni a költői kérdést: milyen lehetett a zenekar akkor, 1968/69-ben, hogyan zajlottak a próbák, milyen zenei „műhely” működött itt, ha egyáltalán volt ilyen és milyenek voltak az elvárások?
Az úgynevezett „próbaterem” vagyis a Nagyterem a Petőfi laktanyában a zenei céloknak tökéletesen megfelelően kialakított terem volt. Mai generáció fel sem tudja fogni, hogy a mai – sokszor harsány, rohanó, igazságtalan és felszínes – világtól való eltávolodásra, a befelé fordulásra és a lelki töltődésre tökéletesen alkalmas volt az egész épület komplekszus. A múlt század elején épült laktanya melléképületeiből és a főépületből nem „spórólták” ki a hozzávaló anyagot: masszív falak, hangszigetelő födémek, tágas lépcsőházak és folyosók álltak a katonák rendelkezésére.
A próbák reggel kilenc órakor kezdődtek. Előtte az úgynevezett „befújás” vagy bemelegítés – ne feledjük fúvósegyüttesről van szó – a mellékhelységekben, az alagsorban és a folyosókon történt. Ezt követően mindnyájan helyet foglaltunk a fent említett Nagyteremben és a karmestertől megkaptuk az aznapi „eligazítást”, katonanyelven szólva. Ekkor tudtuk meg a napi programot, a műsort amit aznap próbáltunk és az esetleges felsőbb utasítást vagyis hogy ismételjem magam: katonanyelven a „parancsokat”.
A műsorválasztás minden alkalommal átgondoltnak tűnt és izgalmasnak ígérkezett: a különféle alkalmakra és apparátusra írt művek elrendezése. Balgaság lenne azzt hinni, hogy a párt központi szerveinek irányító hatása a katonazenekarokra nem vonatkozott. A Központi Fúvószenekar ( a nevében is benne van) igen fontos szereplője és aktív reprezentánsa volt a Néphadseregnek: a hivatalos állami ünnepeken, március 21, április 4, május 1, augusztus 20, november 7, (március 15. nem tartozott a hivatalos ünnepek sorába, nem volt munkaszüneti nap és tanítási szünet sem volt) koncertek és katonai felvonulások aktív résztvevője volt. Ezek mellet a hivatalosan Magyarországra érkező politikai, gazdasági és egyéb küldöttségek fogadásán a zenét szolgáltatta. Mindezek mellet a temetéseken is közreműködött.
A fentiekből is kiderűl, hogy az ott eltöltött tizenkilenc hónap alatt nem unatkoztam. Mellesleg valóban elképesztőek voltak az elvárások a honvédenekarral szemben. Ennek súlya is magyarázata, miért volt négy, kitűnő és más - más zenei profilt és megközelítést képviselő karmester az együttes élén. Jávor Vilmos alezredes volt a főparancsnok. Őt ritkán láttuk, mert a Honvédelmi minisztériumban ült és csak a nagyon nagy reprezentációs koncerteken vezényelt és termeszetesen külföldi koncert turnékon. Egy ilyen koncert turnén jómagam is résztvettem 1968 júliusában, Kelet-Németországban (DDR). Jávor óriási karmesteri tapasztalattal rendelkezett már fiatalokorában is kenyerét zenekari trombitásként kereste. Őt a karmesteri ranglétrán Auth Henrik őrnagy követte. Auth hatélonyan fogta össze a zenekart és magas színvonalú előadásokat vezényelt a „kötelező” reprezentációs katonai parádék levezénylése mellett. A harmadik, és az utolsó – számomra, minden szempontbol, mint ember, kolléga és muzsikus,  a legszimpatikusabb – Wagner Rudolf főhadnagy volt. Ő jóformán csak, és kimondottan tisztán katonai jellegű – masírozások, temetések, fogadások – zenei előadásokat vezényelt és vezetett.
A hatvanas években ragyogó kvalitású muzsikusokból álltak a helyőrségi katonazenekarok, így a Központi Fúvósegyüttes is. A zenekarok létszámát az ötvenes évek végén megemelték és megindult a katonazenész képzés a Zenész Tiszthelyettes-képző Szakközépiskolán. Ennek köszönhetően a katonazenekarok lassan ismét a magyar katonazene történelmi hagyományaihoz híven és méltó módon, térzenéken, koncerteken, fesztiválokon, hazai és külfőldi turnékon és a Magyar Rádió hangversenyein közvetítették a zenekultúrát. A magyar zeneszerzők egyre gyakrabban kompomáltak illetve hangszereltek fúvószenekarokra zeneműveket.
Jómagam is résztvettem katonai fúvószenekari fesztiválon. Az egyik ilyen a Siklósi Várfesztivál a másik egy számomra igen emlékezetes nemzetközi katonazenei fesztival, az Egri Várfesztivál volt.
Az 1968-as nem igen „dicsőséges”, a köznyelvben ún. „Cseszlovákiai invázió”-nak nevezett katona-politikai eseményt is mint zenész a helyőrségi laktanyában éltem át. Jól emlékszem az izgalmas és várakozásteli percekre, órákra és napokra.
A katonaságtól, tizedesi rangban, kitüntetéssel szereltem le 1969 januárjában. Sokat láttam már mint civil az egykori kollégákat a televizió közvetítéseiben és személyesen is találkoztam velük különböző alkalmakkor. Személyes találkozásaink során nevetve emlegettük fel és emlékztünk az együtt eltöltött időkre, sosem a negatív momentumokra. Sokat tanultam szakmailag, hiszen ez mégis egy gyökeresen eltérő műfaj attól amit én műveltem és szerettem. Hasznomra vált a későbbiek folyamán ez az „eltérőség”.

 

JUHÁSZ GYULA

Oslo, 2018. március 




Egy zenész a vad Északon 7. rész - Borítókép