Egy zenész a vad Északon 5. rész

Juhász Gyula
2017. 02. 05.
Megosztás


Bepillantás a Liversing együttes alkotó műhelyébe: 1967


 Ez a történet csaknem pontosan 50 évvel ezelőtt játszódik, a zuglói Danuvia Gépgyár művelődési otthonának kultúrtermében. Óhatatlanul felvetődik tehát a kérdés, mi teszi érdemessé a kortársnak távolról sem nevezhető rock zenei műveket és azok begyakorlását majd interpretációját 2017-ben felemlegetni. Vajon olyan művekről és azok előadásmódjáról van-e szó, amelyek egyértelműen kiállták az idő próbáját, vagy olyan alkotásokról és azok megszólaltatásáról , amelyek inkább egy társadalmi és politikai kataklizmaként (pusztító) terhes időszak dokumentumaiként képesek  felkelteni egy mai hallgató érdeklődését. Lehet persze vitatkozni róla, hogy egy vagy több zenemű, műalkotás (?) vagy együttes mennyire egyetemes illetve, hogy mitől örök. A Liversing együttes mai fellépései (mind a mai napig működik az úgynevezett mag: Tury Árpád - ének, Homolyai Zsombor  dob, Pataki László  billentyűk) és azok meghallgatása és annak élményei alapján minden esetre afelé hajlok, hogy inkább kordokumentumot lássak a zenéjükben.

De akkor 1967-ben, mikor jómagam szaxofonos énekesként az együtteshez kerültem, energikus, kreatív, ügybuzgó, talpraesett zenészkollégák között találtam magam. Felesleges lamentálni a pályakezdő rock zenészek apátlansága felett. Azt is tényként, generációs jellegzetességként kell elfogadnunk, hogy a régi-új tévelygéseként dülöngéltünk végig az angolszász és amerikai 50-es és 60-as évek rock-, és progrock zenéjén, nem is beszélve az angol pophullámról. Mindezt könnyedén, szellemi erőfeszítés nélkül tettük. Nem érdektelen viszont, hogy a tehetség ilyen körülmények között is éppolyan hevességgel ragadhatja magához a szót, mint bármikor a megelőző korokban.

Összehasonlítva a mával, nagyon leértékelődött a rock zenész és az élő rock elsősorban a progrock zene. Én és kortársaim azért lettünk zenészek, mert hallottuk és élőben láttuk, Luis Armstrongot (Népstadion, 1966), Yves Montandot (Erkel színház, 1958), Paul Robesont (Erkel színház 1961), Vico Torianit (Népstadion, 1959), Duke Ellingtont (Erkel színház, 1970), Ray Charlest (Erkel színház 1971), sorolhatnám: Oscar Pettersont, Ella Fitzgerardot és még sokan másokat. Nem is említve a nagy magyar zenészeket, vagy az úgynevezett „keleti blokk”-ból jövő és fellépő nagyokat (Gustav Brown és Julie Scott, Karel Gott, S+H Csehszlovákiából, Cseszlaw Nyemen, Namislowsky Lengyelországból, a novi sadi Rádió Big Bandja Dusko Dujkoviccsal). Hatalmas előadások vittek minket a pályára. Ennek ma nyoma sincs. Az új őrület az „effekt”, elektronika, komputer stb. A zenész nem játszik a saját hangszerén és nem énekel a saját hangján. Vagyis a zenész legfőbb eszköze a hangszer, mára géppé változott. Mi ez a korosztály az intellektuális élmény, érzelmi, gondolati anyag amire még napokkal, hetekkel sőt évekkel egy zenei élmény után is azon gondolkodtunk, hogyan lehetséges ez? Ez a KATARZIS ÉLMÉNY. Ma hiányzik. Hallgassuk meg John Lennont, Stevie Wondert, Ray Charlest, sorolhatnám.

Miért is írtam mindezt le, miért fontos a fentieket megemlíteni? A mai interaktív laptop világban élő és alkotó zenészek „elkényeztetett helyzetben” vannak az én generációmhoz képest. A maiak szinte mindent készen, „kézhez kapnak”: dalszövegek, harmóniák, melódiák, ilyen olyan zenei megközelítések garmada, mint leegyszerűsítés és még sorolhatnám. Természetesen még ők sem tudják feloldani a hagyományos koncerthelyzetet és a nem e helyzetre tervezett eszköz (médium, „hangszer”) között feszülő ellentétet és erősen csökkentik a környezeti, személyes aura, kisugárzás jelenlétét. De meg tudják mutatni a bejárni tervezett út távlatait, elhitetik – mint egykor Kolumbusz a királyi „szponzorokkal” -, hogy az út végén lehet valami.

Nekünk, anno meg kellet dolgozni egy alkotás betanulásáért, összegyakorlásáért és az előadásáért. Az alapgondolat akkor mondhatnám puritán, és nyers volt. Miután, közösen a banda tagjai eldöntöttük melyik nótát fogjuk megtanulni, mindegyikünk egyedül, egy szalagos magnetofon segítségével megtanulta saját hangszerünkén a rá osztott vagy ha úgy tetszik, a rá „mért” szólamot, feladatot. Ezek után összeültünk valamelyikünk lakásán (általában Pataki Lacinál, a billentyűsnél) és „szárazon” összegyakoroltuk a kiválasztott darabot („szárazon” azt értem, hogy elektromos berendezés nélkül, akusztikusan, ami csalóka és csapdát is állít fel a gyanútlan muzsikusnak). Ezek után következett csak a nóta vagy nóták összejátszása, begyakorlása, most már eredeti hangszereken a próbateremben. Kevesen tudtak úgy műsort szerkeszteni mint a Liversing együttes tagjai. Kombinációik izgalmasak voltak: hallottunk tőlük hagyományos bluest, rock and rollt, az angol poplistáról a legizgalmasabb újdonságokat, instrumentális modern tánczenét, se vége se hossza sornak. Ezekben az összeállításokban és a koncertrepertoárokban (sokszor zenéltünk koncerten, de a legtöbb fellépés mégiscsak táncrendezvény,  szalagavató, vállalati rendezvény volt) az volt a „nagy ötlet” – hogy nem volt bennük nagy ötlet. Mellőzték a meglepetést, a szórakoztatás mindennapi igényét elégítették ki.

A fentiek alapján az interpretáció, valamint a műsor összeállítása területén egyáltalán nem és semmilyen nyoma sem volt a homogenitásnak vagy annak alapélményének: egy szerző, egy műfaj, egy hang. És mégis az együttes muzsikálásának egyik és talán a legszembetűnőbb aspektusa az, hogy „itt minden egy tőről fakad” gondolatát sugallta. A közönség nem előadást hallott, hanem AZONOSULÁST. Az élmény lényege ugyanaz, amit a már olyan sokat emlegetett 68-as generáció tagjai átéltek, és a fentiekben említettem, a katarzis erős jelenléte, amit az a fajta zene sugallt, a fény és árnyék bújócskája, mindenekfelett pedig annak a titokteljes hangnak, hangzásnak a megidézése, amely csak és hangsúlyozom csakis annak a korosztálynak a SAJÁTJA.

Az együttes tagjaként jómagam mindössze 1967 márciusától 1967 őszéig játszottam, mint énekes szaxofonos. Ez igen rövid idő, hiszen a Liversing az 1964 és az 1968 közötti időben, tehát szűk öt évet működött. Nem teljesen véletlen, hogy a Liversinghez kerültem. Akkoriban újdonságként hatott a fúvós hangszerek használata a brit pop és rockzenében. A fúvósok, különösen a szaxofon használata Amerika hatásra történt. Egy közös Nivram, Nevada, Liversing rákospalotai koncert után kaptam a felkérést. Olyan programot, repertoárt építettünk fel, amely hűen tükrözte a kor beatzenei folyamatait, irányzatait. A zenekar tagjai elfogadták, és tudták, hogy a siker alapja a próba. Szinte minden egyes nap próbáltunk, csak azok a napok estek ki, mikor felléptünk. Ottlétem alatt felléptünk a Magyar Televízió „Halló fiúk halló lányok” című népszerű programjában. Koncz Zsuzsát (Jaj mi lesz velem ezután, single track, SP 427) és Máté Pétert (Nem kell, Single Track, SP 427) kísértük. Nyáron a balatoni Zamárdin lévő Kék tó étteremben játszottunk, nyaralást és pénzkeresést összekötve.

Akit jobban érdekel az együttes története, menjen be az alábbi oldalakra:

Index app index.hu Zrt. Oldalára tury_arpad_interju_liversing_zenekar/ (a képen láthatóak vagyunk a Halló fiúk, halló lányok MTV programjából, jómagam a szaxofonnal)

www.allmusic.hu

Liversing egyuttes.hu weboldalra

Wikipedia: Liversing.hu

Az egyetlen LP ami megjelent a Moiras Records, Budapest, Hungary gondozásában. www.somoskiado.hu/moiras vagy érdeklődjön a moiras@somoskiado.hu címén.

A Nagy (De) Generáció A Liversing Sztori (Zoltán János, Kiadó: Zoltán és Társa BT ISBN: 963 218 127 1)

Juhász Gyula

Oslo, 2017. Február 




Egy zenész a vad Északon V. rész - Borítókép