Társadalmi érzékenység és vizuális kultúra

Bíró Boglárka
2018. 02. 25.
Megosztás


2015-ben végeztem Pécsen festőként, 2017-ben pedig ugyanott képzőművész tanárként. Az egyetem befejeztével, amikor Altába költöztem a barátomhoz, Norvégia egy nagyon északi, nagyon havas, nagyon hegyes, egyszer nagyon sötét, máskor nagyon napos, de egészen különleges atmoszférájába csöppentem. A hely magával ragadó szépsége azonnal elvarázsolt, ugyanakkor meg is rémített, mikor a természet közelsége igazán megmutatkozott. Én egy szigetté váló partszakaszról figyeltem ahogy a hatalmas víztömeg körül öleli a lábam alatti szárazföldet, mígnem a város mentői, tűzoltói és rendőrei le nem zárták a szemközti repteret és ki nem mentettek egy felfújható motorcsónakkal, rögtön érkezésem harmadnapján. Rájöttem, hogy ez a hely egészen más, mint ahonnan én jöttem és nyelvtudás nélkül izolációm egy másfajta módon is elkezdődött. Ezt a mentést már magamnak kellett indítványozni, amely most is folyamatban van. A Gakori kurtán nőtt fenyőfáival már jóban vagyok, de sokat tanulok és figyelek, hogy az emberi és kulturális kapcsolat fonalát is újra felvehessem.


 Magyarországon a professzionális művésszé válás a diákoknak perspektíva, szín és anatómiai tanulmányokkal kezdődik. Rajzbakok, szén, kockák, hasábok, hengeres testek. Diófapác, áporodott, 50 éves drapériák, megbarnult birsalma csendéletek, később pedig, leginkább, a valamilyen okból a társadalmi periféria szélére sodródott emberek álltak modellt. Ezek a stúdiumok a térlátás fejlesztésére irányultak, ugyanakkor érzékennyé tette a rajzolókat arra, hogy a régiben, a töröttben, az elhasználtban az esztétikai szépet, melankolikust, festői témát keresse. A gyakorlás, a munka folyamatossága kialakítja a szemléletmódot, amely bizonytalanul, de az utat is kijelöli ezen a pályán. Az én első önálló képeim történeteket mutattak be, vagy inkább valamilyen lelkiállapotot, valamilyen lelki nyomot hagyó esemény illusztratív megjelenítése foglalkoztatott. Később érzéseket próbáltam kompozícióba foglalni amik erősen megragadtak. Látszólag teljesen különböző témák voltak, de a mozgató, a motiváció, ami létre hozta őket azonos. Ahogy az évek teltek, próbáltam ezt a témabeli átmérőt csökkenteni, és ráközelítve, „rázoomolva” egy-egy témára, inkább mélyíteni mintsem szélesíteni a látómezőmet. A megfestett figurák helyett, az azokat szimbolizáló anyagok, és azok megszokott vagy kevésbé megszokott párosítása, analógiája, hasonlósága, ironizálása hangsúlyozódott. Rájöttem, hogy a képalkotás gyakorlata számomra egyre inkább egy elemző, ön-reflektív folyamat. Először egy szövőnő munkásságának elemzése kapcsán vettem észre, hogy, a szövés folyamata hasonlít arra a meditatív alkotómódszerhez, amivel létre hozok képeket. Tetszőleges hosszúságú, vastagságú, ritmusú vonalak, melyek kezdetben figurát alkottak, később viszont erre az aktusra koncentrálva inkább, alak nélküliek. Apró vonalkákból, ismételt, ösztönös mozdulatokból alakított festmények, melyek olyan hordozóra készültek (vászon) melynek létrejöttét szintén egy folytonos, függőleges-vízszintes viszonyrendszer keresztismétlődése tesz lehetővé. Az anyag, az anyaghasználat és az azt létrehozó cselekvési módra lettem egyre inkább figyelmes.

A szövet szála, a cérna egy gombolyagba tekert, térbeli vonal, mely azzal a gesztussal, hogy folyton fel, s le (el)bújik, egyszer láttatva magát, egyszer nem, kifejezheti a szemérmességet, bujkálást, s a játékosságot, miközben így, matériát hoz létre a többi szállal együtt.

Hímezni kezdtem a vászonba, növényekből szőni kezdtem, magokat ültettem, melyeknek növekedése, ritmusa, ciklikussága szemlélődésre késztetett. Észrevettem, hogy az anyagok tulajdonságokat fejezhetnek ki, de a meditatív munka kapcsán az idő is fontossá vált, és az anyagoknak nem csak a tulajdonságai, hanem ennek kapcsán azok a változásai amin keresztül mentek. Ha élettelen, talált tárgy volt akkor a korábbi felhasználása érdekelt, az előállítása, a története, ami engem egy narratívával segített tovább dolgozni rajta. Ha élő, mozgó matéria volt, még inkább érdekeltek az életének fázisai, mert az emberével még inkább párhuzamba állítható.

Folytonos figyelemmel kíséri az ember önmagát, folytonos változásban, folytonos változtatni akarásban. Ilyenféle mozgásról időközönként kimerevített, pillanatnyi állapotok, képek készülnek. Mintha ismétlődnének, mintha ismételnének. Boldog vagyok, szomorú, szégyenlős és gyáva, bátor és boldogtalan, bátor és boldog, stb. Különböző variációkban újra és újra. Ahogy a természetben periodikusan ismétlődve újra és újra kinő egy fűszál.

 Az én alakuló, belső szimbólumaimat próbálom összevetni az egyetemes szimbólumokkal. Az egyén s a közösség sorsa érdekel, amit a magyar népi művészetben is elkezdtem tárgyakon keresztül vizsgálni. Nézeteim szerint a világ ma túlságosan nagy teret ad az egyéniségnek, mindenkinek saját hiedelmei lesznek. Én szeretném összekötni a személyes vizsgálódásaimat a paraszti világban közösségileg kialakított tudással, szimbólumokkal. Olyan gyökérszálnak tekintem ami ma nem magától értetődő, de nagyon fontos kötőszál. Ezt a kutatást szeretném folytatni, most már nem csak a hazámban, hanem a külföldi tartózkodásom alatt másik ország kultúrájával összevetve.

További információk és alkotások megtekintése itt:

http://www.bbogi.hu/