Előttünk jártak IV. Szinnyei Ildikó

Kovács katáng Ferenc
2018. 02. 12.
Megosztás


Szinnyei Ildikó (1924 Budapest – 2014 Oslo). Festőművész, rajztanár A kétezres évek elején többször megfordultam a Szinnyei Ildikó - Kiss Pál László művészházaspár oslói otthonában. Mint hajlékonyabb derekú, segítettem az idősödő festőknek a műalkotásaik rendszerzési, elhelyezési munkálataiban. A beszélgetések közben felgyülemlett élményeimet előbb két kisfilm formájában (Egy kiállítás képei: Szinnyei-Kiss, 2000; Szinnyei-Kiss Portré, 2001), majd egy-két cikkben rögzítettem. Ildikó kérésemre (kézírással) lejegyzett élettörténete néhány fontosabb eseményét, valamint a házaspárral készített több órás hanganyagot digitális formában rögzítettem. Ildikót meggyőztem arról is, hogy a múltba tekintő szövegválogatásával induljon el az Ághegy című skandináviai irodalmi és képzőművészeti lapfolyam pályázatán. Díjazott munkája meg is jelent ott, később pedig a Skandináviai helyőrség című antológiában (Ághegy Könyvek 16. Oslo 2011) Ildikó teljes szövege az Országos Széchenyi Könyvtár Magyar Elektronikus Bázisában, az alábbi tárhelyen Hosszú az út Magyarországtól Norvégiáig címmel olvasható a 79. oldaltól. http://mek.oszk.hu/09100/09120/09120.pdf


Visszaemlékezés gyanánt alább kiragadok néhány részt a kettőnk között folytatott beszélgetésekből.

Mindig izgalmas kérdés, hogy mi indít el valakit a művészi pályára. Hol kezdődik, és mikor? Hogy emlékszel vissza a kezdetekre?

Korai "műveimre" nem emlékszem, akkor még nem becsülték a gyermekrajzokat annyira, mint most. Az elemi iskolában sokat rajzoltunk. A rajzolás örömét elrontotta, hogy a tanító néni az én munkáimból a legjobbakat a különböző szakfelügyelő bácsiknak ajándékozta, hogy megmutassa, milyen jó eredményt ért el az osztály. Ezt nem tekintettem kitüntetésnek, inkább büntetésnek, mert mindent újra kellett rajzolnom. Már kisiskolás koromban sokszor mentünk a szüleimmel, nővéremmel, két öcsémmel múzeumba. Főleg a Szépművészetibe, hiszen a közelében laktunk. Szerettük is, meg nem is ezeket a látogatásokat, érdekesek voltak, de fárasztóak. Nagy termek nagy festményekkel, és apám mesélt és mesélt. Furcsa, hogy nem emlékszem arra, hogyan hatottak rám az "igazán" szép képek, de Velazquez festményét, amely a spanyol királyi udvar egyik bohócát/törpéjét ábrázolja, nem tudtam kiverni a fejemből. Torz arányaival, nagy fejével, rövid lábával, gondolom, nagyon szokatlannak, ijesztőnek hatott. Az akkor nyolcosztályos gimnázium első négy évében unalmasak voltak a rajzórák. A táblára akasztott nagy, kétdimenziós rajzokon ábrázolt tárgyakat kellett lemásolni (biztosan megvolt az értelme: megfigyelni és pontosan visszaadni az arányokat). Kézimunkához magyaros hímzésmintákat terveztünk, stb., stb. Később a rajz szabadon választott tantárgy lett. A tanárnő modelleket állított be. Szabadon válogathattunk a szertárban. Görög fejek gipszmásolatait, különböző fatárgyakat, edényeket állíthattunk be "csendéletnek", színes madarakat, kitömött állatokat rajzoltunk vagy festettünk vízfestékkel. Végre kezdtünk „megtanulni látni”.

Természetes volt, hogy a Képzőművészetin folytasd a tanulmányaidat?

Apám a gimnázium után be akart iratni egy rajzfilmtervező iskolába. Úgy látta, hogy annak lesz jövője. Walt Disney filmjei már akkor is nagy sikert arattak. De nekem semmi kedvem nem volt ehhez a foglalkozáshoz. Az érettségi után a Képzőművészeti Főiskola festőművész szakára akartam felvételizni. Ezt azzal a kikötéssel támogatták a szüleim, hogy párhuzamosan végezzem el a rajztanári szakot is, ami vélhetőleg majd megélhetést biztosít. Ahhoz, hogy valaki elkezdhesse a főiskolai tanulmányait, kéthetes felvételi vizsgát kellett tennie. Egy hét aktrajzolás volt, s egy hét portré, szénnel. Portrékhoz már volt gyakorlatom, a család tagjai hálás modellek voltak. De élő aktot addig nem rajzoltam. A felvételi előtt előkészítő kurzusra jártam. Emlékszem, kissé ideges voltam, hogyan lehet majd teljes koncentrációval figyelni órákig a meztelen női- vagy férfialakot és tetőtől talpig testük karakterét, arányait, vonalait, majd a beállított mozdulatokat szénnel, papíron megörökíteni. 1942-ben nem mindennapi élménye volt ez egy 18 éves, puritán szellemben nevelt lánynak. Legnagyobb meglepetésemre jó lett az első aktrajzom.

Gondolom, a főiskola nagy változást hozott az életedben.

Magyarország egyik nagy festője és legjobb mestere, Rudnay Gyula növendékének választott. Két évig lehettem a tanítványa. Könyörtelenül szigorú és következetes volt, korrekcióiból rengeteget tanultunk. Két éven át vagy akt- vagy portrérajzolás volt. Időnként kompozíciós feladatot adott, szabadon választott témával, szénnel. Ezek érdekesek és izgalmasak voltak. Korrigálás után a legjobbakat megjutalmazta. Nem nagy összeggel, de lehetett venni rajta néhány ecsetet vagy tubus festéket. Mégsem ez volt a lényeg, hanem a biiztatás, az elismerés. Az olajfesték használatát az első két évben tiltotta. Egyszer nekimerészkedtem, s elkezdtem festeni egy aktot. Látta, de nem szólt egy árva szót sem, csak elment mellettem, mintha levegő lettem volna. Az volt a teóriája, hogy a festőművészet alapja a rajzolás. Ha valaki a látott modellt már híven vissza tudjuk adni rajzban, akkor majd jöhetnek a színek, s az olajfesték. Egy szénrajz is lehet remekmű. A fények, az árnyékok elhelyezése, a szürke árnyalatok skálája a halványszürkétől a feketéig fantasztikus lehet egy portrén.

Tanulmányaidat viharos időkben kezdted. Hogy alakult a sorsod?

A háború befejezése után Rudnay Gyula nyugdíjazása miatt új mester vette át az osztályt. Bernáth Aurélt csodáltuk, munkáját jól ismertük a kiállításokról. Végre szabadabb szellem, szabadabb látásmód... És színek, színek, színek! Végre festhettem! Közben a tanári vizsgára is kellett készülni: művészettörténet, filozófia, pedagógia, ábrázoló geometria módszertan. A rajztanításhoz egy iskolai évre szóló tantervet kellett összeállítani. Nem tudom elképzelni, hogy másutt is volt a XX. században ilyen szigorú, alapos, a klasszikus kultúrára, hagyományokra épített tanár és képzőművész képzés. (Nekem úgy tűnik, hogy Norvégiában nem volt, és most sem ilyen.)

A világlátás, a tapasztalatszerzés nélkülözhető egy művész életében?

László (Kiss László Pál, az ifjú férjjelölt, festő, munkatárs) kapott egy szerény ösztöndíjat. Ez 1948-ban nagy csoda volt, mert ilyen célra az akkori új rendszerben nem volt pénz. Végre 1948 novemberében, két hónapra érvényes útlevéllel, elhagytuk Magyarországot. Elsőször néhány napot Bécsben tartózkodtunk. Hihetetlen élmény volt a már fekete-fehér reprodukciókról ismert nagy mesterek eredeti műveit „viszontlátni”. Bécs után Velencében, majd Firenzében álltunk meg néhány napra. Városok, amelyeket (végül három évre elnyújtott olaszországi tartózkodásunk alatt) újból és újból felkerestünk, mert mint a mágnes vonzottak. Aztán végre Róma! „Rómát látni és meghalni!” A római Magyar Akadémia igazgatója egy félévre szóló dél-olaszországi utazásra szerzett nekünk jegyet. A katonai felszerelések bolhapiacán beszerzett hátizsákokkal felpakolva – pénzünk egy részét, kofferjainkat, a téli ruhánkat az Akadémia gondjára bízva – január végén elhagytuk Rómát. Nápoly, Capri, Herculaneum, Pestum görög és római építészetből megmaradt kövei, oszlopai az antik kultúrát, Pompei a Vezuv kitörésének rettenetes katasztrófáját elevenítették meg. Szorgalmasan rajzoltam kis vázlatfüzetembe. Fényképezőgép hiányában így próbáltam valahogy megörökíteni az élményeinket.

Úgy tűnik, mintha csak a művészet bűvkörében éltél/éltetek volna.

Közben útlevelünk lejárt, kérvényeznünk kellett meghosszabbítását. Kaptunk igazolást, hogy a meghosszabbítás folyamatban van. Folytattuk utunkat dél felé. 1949 augusztus végén visszatértünk Rómába. A hazai hírek hallatán, az egyre rosszabb politikai viszonyok miatt, fájdalmas fontolgatások után úgy döntöttünk, hogy nem térünk vissza Magyarországra. Rómában radikálisan megváltozott társadalmi helyzetünk, megélhetésünk és lehetőségeink. Olaszország-ösztöndíjas, Magyarország teljes jogú polgárai helyett magyar menekültek lettünk. Idegen, hazátlan nem dolgozhatott mint orvos, tanár, mérnök, építész vagy iparos, mert akkor elvette egy olasznak a munkalehetőségét. Képzőművészek, iparművészek azonban dolgozhattak, ők a semmiből is meg tudtak élni. Sikerült egy jó nevű, Norway Design jellegű üzlet- tel kapcsolatba kerülni. A tulajdonosnő mindig kereste az újat. Úgy gondolta, tervezte, hogy magyar származásom új, friss szellemmel fogja növelni üzlete tekintélyét. Jól képzelte, mert textilterveimen új motívumok, új színkombinációk jelentek meg. Ebben az üzletben mindennek olyan különlegesnek, egyedinek kellett lennie, hogy ruha- és függönyanyagból csak néhány métert gyártatott. Ingrid Bergmannak kézzel festettem egy nyáriruhára valót. Sikerrel alkalmaztam a batik technikát függönyre, sálra, bőrre. A tulajdonosnő jól keresett rajtam, én nem voltam jól fizetve. Annyi előnyöm származott ebből, hogy az olasz Iparművészeti Biennálén az én munkáimmal, az én nevem feltüntetésével szerepelt. László ugyanennek az üzletnek ezüstből, rézből ötvözött ékszereket, karkötőket, nyakdíszeket. 1950 áprilisában a Szent Péter Bazilikában összeházasodtunk. Húsvét hétfője volt a nagy nap. Ennél rosszabbat nem is választhattunk volna. A bazilikában több ezer ember volt. Az esküvői menetünk egymás kezét fogva, libasorban küszködte át magát a tömegen. Másnap reggel vállunkon a legszükségesebbekkel teletömött tarisznyával, és a nászajándékba kapott dollárokkal a zsebünkben, nászútra indultunk Toscana és Észak-Olaszország felé. Rájöttünk, hogyha igazán mélyreható élményt akarunk, ne üljünk se autóba, se vonatra, még kevésbé repülőgépre, mert a látványok eltűnnek a szemünk elől, még mielőtt felfoghattuk volna azokat. Elhatároztuk, hogy utunk nagy részét, ha csak lehetséges, az apostolok lován fogjuk megtenni. Róttuk a kanyargó utakat, kíváncsi várakozással, vajon milyen csodálatos látvány bukkan fel a következő kanyar után. Ami még érdekesebbé tette zarándoklásunkat, az az emberekkel való találkozásaink voltak. Harmonikus környezetben harmonikus emberek éltek. A tartózkodási engedélyünket egyre rövidebb és rövidebb időre hosszabbították csak meg. Folyton kérdezték, hogy mikor hagyjuk el Itáliát. Azzal fenyegetőztek, hogy a Lipari-szigetekre internálnak bennünket. 1952 áprilisára gyereket vártam. Érdeklődtünk, hogy hová emigrálhatnák. Felvilágosítottak, hogy Európában csak Norvégia és Svédország fogad be menekülteket. Vége lett régi álmunknak, hogy olaszországi tartózkodásunk után Franciaországban, Párizsban telepedjünk le. Hosszú volt az út a zakatoló vonaton Koppenhágáig. Huszonnégy órás várakozás után indult a hajó Oslóba. Hideg, ködös mindenszentek napján léptünk Norvég földre. Nem minden alakult úgy, ahogy előre megtervezték, megígérték nekünk. Oslóban nem sokkal karácsony előtt kaptuk az értesítést, hogy Mysenben, egy kerámia műhelyben találtak munkát Lászlónak. A tulajdonos egy, a háború után Norvégiában maradt jugoszláv tengerész hadifogoly volt. Kiderült, hogy annyit értett a kerámiához, mint hajdú a harangöntéshez. A menekülteket fogadó bizottság vezetője jött értünk autóval, hogy elvigyen a szállásunkra, s hogy a Magyarországról jött csodabogarakat bemutassa az eljövendő házigazdának, aki nyugdíjas agglegény volt, s valamikor a Glomma nevű folyón úsztatott farönköket. Kávéval és kaláccsal várt. Az út a parasztgazdasággal teli Eidsberg járásban, ezen a borongós téli délutánon, hol sűrű fekete fenyőerdőn át vezetett, hol hóval borított dombok között. A domboldalakon a magas hóban kis színes családi házak kuporogtak, a kéményeik vidáman füstöltek. Esteledett, az ablakok mögött kigyulladtak a lámpák, olyan volt a látvány, mintha egy mesekönyvet lapozgattunk volna. A vonaton azon tanakodtunk, vajon milyen lesz majd az élet 25 éves budapesti és 3 éves római világvárosi lét után egy majdnem Isten háta mögötti, 10-20 házból álló településen. Egy szerény kis állomásépület mellett, ahol csak ritkán állnak meg a vonatok. Egy két szoba-konyhás, üvegverandás lakást kaptunk bútorokkal, gyerekággyal, konyhafelszereléssel, függönyökkel, ágyneművel és a konyhaszekrényben több napra való élelemmel. Fürdőszoba nem volt, se WC, se jégszekrény.

Az új környezetben, saját szavaiddal élve ”a világ végén”, hogy alakult a művészi pályafutásod?

1952 áprilisában megszületett a kislányunk, Krisztina. Ecseteimnek, palettámnak továbbra is türelemmel kellett várakoznia. Hadd várjanak! Van-e nagyobb élmény, mint hogy az újszülött kisgyermeket, a teremtés csodáját tarthatod karodban, ápolod, óvod, figyeled minden mozdulatát, megnyilvánulását, fejlődését? De nagyon hiányoltam az olajfesték szagát, hozzáláttam egy önarckép festéséhez. László hamarabb kezdett itt festeni. Miután otthagyta a kerámiaműhelyt, mint szabadúszó rajzoló tapéta- és textilminta tervezésével foglalkozott. Időnként felkereste ezeket a nyomdákat, eladott, és új megbízást kapott, de többnyire szabadon rendelkezett idejével. Így jó lehetősége, több ideje volt festésre. Csendéleteket, tájképeket festett vagy Krisztinát és engem örökített meg vásznain. Én egy olajképemmel szerepeltem a „Külföldi művészek Norvégiában” című, az oslói művészegyesület által rendezett kollektív kiállításon. Miután már egész jól bírtam a norvég nyelvet, kedvem támadt megpróbálni a tanítást. Kiderült, hogy sem az általános iskolában, sem a középiskolában nem volt művészettörténet oktatás. De egy jó ismerős zenetanárnő közvetítésével vetítettképes művészettörténet előadássorozatot tartottam a myseni Bondelagets népfőiskolán. Tanári diplomámat lefordíttattam. A hivatalos lapban meghirdetett számos állást megpályáztam. Az eredmény semmi. És ez így folyt éveken át. Még csak válaszra sem méltattak. Végül mint tanító kaptam állást egy kilencosztályos általános iskolában. Az iskolai hét hat napos volt, a tanító kötelező óraszáma jóval magasabb, mint egy középiskolai lektoré. Távol laktam az iskolától, vonattal vagy busszal több, mint két órás volt az út oda-vissza. Előkészülni az órákra is időbe került, és mindennek tetejébe rám várt a háztartás. Elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, akkor is elkezdek foglalkozni azzal, amire szintén képesítésem van: az alkotó képzőművészettel. Rajzzal kezdtem, ceruza/grafit vagy tollrajz/tuslavírozás technikával. Minden adandó alkalmat kihasználtam. A vasárnapokat, a hosszabb vagy rövidebb iskolai szüneteket. Kitartóan dolgoztam. A tollal megrajzolt kompozíciókat lavírozással, különböző árnyalatú szürke tónusokkal gazdagítottam. Csökkentett óraszámot kértem, hogy még több időt fordíthassak alkotó munkára. A következő években több önálló kiállítást rendeztem, részt vehettem kollektív kiállításokon, úgynevezett éves és területi kiállításokon. 1995-ben idősebb művészeknek szánt ösztöndíjat kaptam. Elhagytam az időközben felvett absztrakciót, és a formanyelvem újból figurális lett. Olajfestéket és akrilt praktikus okokból nem használtam. Áttértem a gouache használatára. Az így készült munkákból önálló kiállításaim születtek: Eidsberg Kunstforening (1991), Galleri Asbjörn, Kongsvinger (1995), Galleri Hoftunsgården, Kongsvinger (2000), Galleri Vera, Dröbak (2003). Részt vettem csoportos kiállításokon is: Seljordutstilling (1985), Galleri L. M. M. Jubileumi kiállítás (1993), Galleri L. M. M. Oslo (1985-1991), Vígadó Galéria, Budapest (1995), Östland-utstillinger (1980), Höst utstillinger (1995).

Mit tapasztaltál, hogyan értékelték/fogadták alkotásaidat az északi látogatók?

Szülőhazája elhagyása után előbb vagy utóbb észreveszi az idegenbe szakadt, hogy nem csak a földrajzi távolság nagy. Mindkét ország az európai kultúrkörbe tartozik, ennek ellenére már a kultúra meghatározásában is különböznek. Hogy mi tekinthető kultúrának, és mi nem? Egy nemzet kultúrájának egyik legérzékenyebb megnyilvá- nulását a művészetekben találjuk. Irodalomnak, zenének, képzőművészetnek (különösen a népművészetnek) megvan a nemzeti egyéniséget éreztető hangja/ hangulata. Az alkotó művészek, ha nem is tudatosan, de érzékeltetik a nemzeti karak- tert. Ez a jól ismert, a megszokott, ezt szeretik, és ehhez viszonyítják az idegenszerűt. Ez érthető Észak- és Közép-Európa lakóinak. A különböző földrajzi, természeti, ég- hajlati, történelmi viszonyok és iskolák alakították szemléletüket, érzésvilágukat, ízlésüket. (Ezt a különbséget tompítja a tömegkommunikáció fejlődése és elterjedé- se.) Ismert emberi tulajdonság, hogy az, ami idegenszerű, attól többé-kevésbé tartóz- kodunk. A művész munkáját megérteni, lelkesedni érte tapasztalást, időt követel. A művészt az emberiség szemének tartom. A művész mélyebbre lát, érzékeivel többet fog fel. Ezt adja át műveiben a többieknek, akik nem látnak "úgy", mert nem része- sültek esztétikai nevelésben. Az esztétika: olyan ismeret, tudás, amit érzékeink segít- ségével szerzünk. Fontos tényezője az általános műveltségnek. Meglep, hogy az esz- tétika nem tantárgy a norvég általános- és középiskolai oktatásban. A művészet az emberiség útitársa, az őskor barlangfestményeitől kezdve hűségesen beszámol az életfelfogásáról, életformájáról, az élet örömeiről, bánatairól. A művészet az élet tükre, generációról generációra öröklődik, fejlődik, változik, ugyanakkor majdnem változatlanul követi, viszi magával a régmúlt felfedezéseit, tapasztalatait. Ez a folytatólagos áradat jellemzi a kultúrát. A művészetértés, a harmonikus műveltség hiánya fosztja meg az embereket ennek a csodálatos, megszakítás nélküli áramlatnak a megismerésétől. Az iskola célja, hogy felvilágosult, mesterségre vagy szellemi munkára felkészített, önálló véleményt alkotó harmonikus embereket neveljen. Az emberiség célja, hogy minél nagyobb általános műveltségre tegyen szert. A görögök szellemi, lelki nyomorékoknak tartották azokat, akik vakok voltak a szépség ideájával szemben. Már Arisztotelész is úgy vélte, hogy a rajztanítás célja az esztétikai érzékek fejlesztése. Ennek tudatában, és az újból és újból megreformált tantervek ismeretében, saját kezdeményezésemre bevezettem iskolánkban a művészettörténeti oktatást. Ahhoz, hogy megértsék, hogy mit üzen alkotásával a mester, meg kell ismerkedniük a művészet nyelvével.               

 A beszélgetést lejegyezte Kovács katáng Ferenc




Mesemondó
Hazatérés
Utópia
Előttünk jártak IV. - Borítókép