A koncert virága

Antalóczy Zoltán
2017. 01. 23.
Megosztás


A mesterkoncertjére készült – a harmadikra, a harmadik országban. Próbált benne maradni a való világ mindennapi teendőiben, erősen próbált megfelelni a képzelt és valós elvárásoknak. Próbált megmaradni itt a Földön. Nem sikerült neki. Az a megmagyarázhatatlan valami hívta őt, irányította gondolatait, felülkerekedett valamennyi józan sugallaton. Csak a zene! A mestervizsga. Az számít igazán. Sikerülnie kell, jól kell sikerülnie! Sőt tökéletesnek kell lennie!


A koncert virága

 

A mesterkoncertjére készült – a harmadikra, a harmadik országban. Próbált benne maradni a való világ mindennapi teendőiben, erősen próbált megfelelni a képzelt és valós elvárásoknak. Próbált megmaradni itt a Földön.
Nem sikerült neki. Az a megmagyarázhatatlan valami hívta őt, irányította gondolatait, felülkerekedett valamennyi józan sugallaton.
Csak a zene! A mestervizsga. Az számít igazán. Sikerülnie kell, jól kell sikerülnie! Sőt tökéletesnek kell lennie!
Öt női komponista művei, öt női zenésszel előadva, ennek jónak kell lennie. Ez a szívügye, a régi álma.
Itt élt a mában, jelen volt a vacsoráknál, letudta a kötelező esti zongora tanítást, megcsókolt engem, evett, ivott, zuhanyzott, buszra ült, mint egy közönséges ember. De valójában valahol teljesen máshol volt. Isteni magasságokban járt a lelke, együtt a mennyei zenével, melyet elődei komponáltak fájdalommal, örömmel, szenvedéssel, bánattal, megannyi érzelemmel teleszőve.
Élt és találkozott, beszélt és beszélgetett, de jelen sosem volt. Csak a zene, a próbák, a meghallgatások. Azok számítanak igazán. Csak a koncert legyen jó.
Nem tehetett róla, nem ő akarta így. Valaki belétette a felsőbbrendű tehetséget valamikor, valahogyan. Maga sem értette igazán, de csak ment és tette dolgát. Mert imádta. Mert gyönyörű!
Felséges érzés lenyomni azokat a fehér-fekete billentyűket és általuk megszólaltatni az Istenit, odaadni a közönségnek. Sőt magával Istennel társalogni a zene hullámain.
Olyankor ott van ő is, amikor zenél együtt van a nagy elődökkel, együtt a Teremtővel, együtt valahol, valamilyen leírhatatlan magasságban – olykor mélységben – a művészet legmagasabb és egyben leginkább közérthető nyelvének csúcsán, ő is része lesz az egyetemes nagy valaminek.
Játszani akart. És másokat játszatni, együtt játszani. Briliánsan oldott meg mindent, valóban mindent.
Próbákra járt, gyakorolt, mert élvezte. Mindeközben el akarta hitetni a világgal és önmagával is, hogy ő ezt nem is akarja igazán, ő is csak egy egyszerű ember, mint bárki más. Szeretne villamosvezető lenni, vagy orvos vagy bolti eladó, valami teljesen egyszerű, tisztességes szakmájú ember. Ő nem is művész – mondta magáról – „Ugyan már...én, majd pont én.....”.
De közben mégis vonzotta és irányította az a furcsa, mágneses erő. És csak ment és dolgozott és nem görcsösen, hanem céltudatosan, határozottan tette a dolgát. És pontosan tudta, hogy minden jó lesz és minden úgy sikerül majd, ahogyan azt ő kigondolta. Persze, hiszen nem egyedül volt, amikor eltervezte és felépítette magában, mit is akar majd nekünk – a közönségnek – elmondani a dallamok hangjain át.
És közelgett a nagy nap. Nem volt ideges, életében először készült igazán higgadtan a fellépésre.
Együtt élt a dallamokkal melyeket öt másik nővel igyekeztek a tökély felé vinni. Súgták, susogták lelki fülébe az útirányjelző hangokat.
És miközben ő éppen máshol volt, feladatot oldott meg, aközben én üzenetet kaptam az anyjától. Megkért egy szívességre kétezer kilométer messzeségből.
Azonnal igent mondtam, mert az én szívem ugyan nem a zenét tudja, de érzi és ahol érzelmek bukkannak fel ott dobog igazán hevesen. Hát persze, hogy megteszem! Örömmel! – mondtam.
És eljött a nagy nap. Nem tudtam hol van, azt sem pontosan mit csinál. Ment és tette amit tennie kellett. Elrendezte a koncerttermet, betolta a nagy hangversenyzongorát, gyors próbákat zenélt valamennyi társával és még arra is jutott ideje, hogy még szebbé tegye önmaga külsejét.
Aztán színpadra lépett, bejött a terembe és rögtön érezte, hogy jó helyen van, itt van a szerelmével együtt. Hatalmas, fekete, nehéz társ, de ő szerelmes belé. Megannyi gyönyörűen bólintó billentyűje összekapcsol a világ feletti világgal. Fantasztikus érzés!
És a koncert jól sikerült. Tökéletesen. Élvezte, élte a zenét. Irányított. És az irányított művészet a csúcsok csúcsa. Tudta, hogy jó amit csinál, tudta, hogy élvezi ami történik és tisztában volt vele, hogy valamennyi résztvevő ugyanígy érez – és ezt ő csinálja, ő kelti életre a mágikus érzést mindenkiben, mert ő a Művésznő. Magabiztos volt, de ugyanakkor megvolt benne a kötelező művészi alázat a fenségessel szemben. Ezért lett tökéletes, magával ragadó, átütő erejű, eredeti és hiteles tolmácsolás.
Fantasztikus volt a színpadon. A zongora és ő egységet alkottak, egybeolvadtak. Talán nem is ő játszott a zongorán, hanem valójában együtt játszottak. A zenészei pedig követték. Nem tehettek mást, egyértelműen szinte kézzelfoghatóan tudták, ő itt most közvetíti az istenit és irányít. Nem parancsol, hanem vezet. Őket is elvezette arra az útra.
És minden remekül sikerült. Taps, gratulációk, csokrok, ölelések jöttek a koncert végére.
Odamentem hozzá én is egy virággal. Mert megbíztak.
Az édesanya bízott meg, aki legelőször ismerte fel mit hordoz magában a lánya. Ő, aki a legtöbbet tette őérte, aki terelte, segítette, õ aki  távolról figyeli soha meg nem szűnő szeretettel.
Odaléptem hozzá, ő még nem volt teljesen a földi világban, félig még odaát volt, ahol olyan más minden. De örült, mert látta, hogy én vagyok az és látta, hogy ajándék virág van nálam. Bódult-bágyadt mosollyal nyúlt felém és akkor megszólaltam:
Édes, ez a virág nem tőlem van.
.....neeeem? – kérdezte értetlen, fáradt, de gyönyörűen boldog szemeivel
Nem – feleltem – valaki mástól. Attól, azoktól, akik nem tudtak ma itt lenni veled, pedig nagyon szerettek volna.
Értetlenül nézett rám. Drága szép szemei nem értették miről beszélek, hiszen ő még a varázsvilágban járt.
És kik azok? – kérdezte csodálatosan naiv ártatlansággal a tekintetében.
Hát ők, akik most nem lehettek itt, de mégis mindig, mindig veled vannak...  – még mindig nem értette, de már érezte, láttam – Édes! Anyukád, a szüleid küldték neked...

Nem tudom mi zajlott le benne. Vajon félig visszatért onnan vagy inkább egészen átlépett abba a varázsvilágba? Nem tudom. Láttam a szemeit, hirtelen könnyek gyűltek bele és minden átmenet nélkül zokogni kezdett. Vállamra borult, önkívületben, kissé sután ölelt, sírt és rázkódó vállakkal szorított.
A szülők örömkönnyes mosolya vette körbe a koncerttermet.
Én meg csendben álltam, odaadtam vállamat a cseppeknek és karoltam őt.