Badacsonyi Cabernet Sauvignon, amikor megérint a bor...

Antalóczy Zoltán
2016. 11. 30.
Megosztás


Ahogyan a bemutatkozásomban említettem, családom apai ága Tokaj környékéről származik, ott éltek őseim évszázadokig. A legutóbbi gondolatokat amelyeket megosztottam itt a Nor-Ma honlapon veletek egy komp ihlette. Egy dolgos, derék komp, amely a Tiszán rója monoton útjait nap, mint nap, a Tokaj melletti falut kötve össze a túlparti várossal. A mostani mondatfüzéreket pedig Badacsonyban jegyeztem le pár évvel ezelőtt, ahol anyám családja élt ősidők óta, fenn a badacsonyi hegyen.


Vettem ma este egy palack bort. Egy vöröset. Tudtam, hogy el kellett sétálnom a közeli borászat pincéjébe és azt is, hogy kóstolnom kell. Azt is, hogy vöröset. Erős megérzés volt.

Ez manapság - amikor a wc-s nénik is Paulo Coelho-t olvasnak és az internetes közösségi portálokon is boldog-boldogtalan a vonzás törvényéről meg az "éld az életed"-ről beszél és megoszt napjában minimum hússzor - már-már közhely. Ez viszont megkönnyíti a dolgomat, mert nagy valószínűséggel tudod miről beszélek.

Elmentem tehát bort kóstolni. Két bájos lány üldögélt a pincében pohárral a kezében. Először az villant be az agyam hátsó kapuján, talán miattuk érkeztem. Gyorsan kiderült, németek. Ez még jobban megerősítette a gondolatot, miszerint ezért kellett ide jönnöm, hiszen a germán hölgyek nem éppen elragadó bájosságukról híresek. Tehát az élmény, hogy Németországnak két ilyen üde, természetes és vonzó képviselőjével találkozhattam már önmagában páratlan volt.

De azt hiszem mégsem emiatt vagyok most itt.

Nem, nyilvánvalóan nem.

Mint említettem, tudtam, hogy vörösbort akarok kóstolni.

Itt, Badacsonyban.

Nem, nem fehéret, hiába tudja valamennyi kezdő amatőr borszakértő is, hogy itt fehéret érdemes.

Nem, nekem vörös kell.

A kedves, fiatal borászfiú annak rendje és módja szerint természetesen mutogatta a tipikus badacsonyi fajtákból készült fehérborokat. Látva eufóriától távol álló állapotomat, belekezdett az újonnan nemesített, a különleges, a késői szüretelésű fehérboraik ajánlgatásába. Azt hiszem itt bukott ki belőlem a kérdés: "És a vörös boraitok?".

 

Pinot noir-ra vágytam a lelkem mélyén. Az nem volt a pincében. Volt viszont Cabernet Sauvignon.

Badacsonyból...

Az évjárat: 2011.

Egy friss Cabernet Sauvignon Badacsonyból. Szegény fiú mást nem tudott mutatni.

Hát igen, kóstoljuk meg ha már más nincsen.

Világos volt, kissé áttetsző, nem túl biztató jelenség a fajtát ismerőnek.

Megszagoltam.

Nem ismertem fel, nem találtam semmilyen ismerős, jellemző illatot.

Soha nem kóstoltam még ilyen vörösbort.

Számhoz emeltem és beleittam a folyadékba. Elvárás nélkül.

Megütött az élmény, különleges volt. Talán tudod, hogy a Cabernet Sauvignon az a szőlő, ami a jó, a hozzá illő talajon tipikusan "nagy" borokat ad. Komoly vörösbortermelő nem ad ki ilyen bort kezelés, érlelés, barrique-olás vagy netán házasítás nélkül. Minimum 2-4 év a pincében.

De én most 2012- ben egy 2011-es bort ittam belőle.

Kissé pimaszság palackozni egy ilyen bort. Fricska a nagy termelőknek akik szemenként válogatják, szelektálják, megannyi eljárással javítják a borukat, melyet évekig féltve dédelgetnek. Náluk a végtermék egy olyan nedű amivel tisztelettel kell bánni, amihez nyakkendőt illik kötni.

Ez a badacsonyi Cabernet Sauvignon más. Természetes, naturális. Mintha egy szépségversenyen tíz - a mai közízlés és médiavilág szerint - tökéletes testű, meztelen fotómodell nő közé betoppanna egy hús-vér fiatal, temperamentumos, üde naiv lány akinek még a szeméremdombja is a divattól távol állva puha szőrrel van fedve, enyhe izzadságcseppjei hordozzák az erdők-mezők forró virágillatát, arca kipirult, testének alakja a munkától megedzetten csodálatosan, feszesen nőies.

Ez a lány nem is akar nyerni, mert tudja, hogy ez nem az ő versenye, de itt van és csak mosolyog, megmutatja magát és elbűvöl a maga friss természetességével.

Mindenki tudja, hogy rá nem lehet szavazni, ő nem nyerhet.

De egyértelmű, hogy ő kell, ez a bor kell.

Benne van minden ami.

Olyan igazán egyszerűen természetes, hogy megérint, miközben kortyai gurulnak torkomon.

Az enyém, a gyökereimé, Badacsonyé.

Érzem rajta a föld illatát hajnalban, párásan, amikor még a Balaton átlátszó, amikor még látható a sűrűn barázdált homokos tófenék.

Benne van a föld illata délben, amikor tűz a Nap, amikor a nyaralók kavarják fel az iszapot a strandok habjaiban mit sem sejtve arról, hogy a mögöttük magasló hegy közben él és az itteni emberek dolgoznak rajta, ők akik érzik a perzselést, hallják a szőlő hangjait, tudják a tőkék szenvedését az égető sugaraktól.

Érzem a föld illatát ősszel, látom az embert aki nekem szedte a szőlőt, mert tudta, hogy lesz olyan férfi aki majd úgy issza azt a bort, hogy közben rá is gondol. Rá aki a szőlőt nekem cipelte puttonyában. Pedig ő nem romantikus hős. Egy egyszerű segédember, egy helybéli, borostás, ápolatlan, kérgesen barázdált arcú szenvedő, aki szótlanul szedi és szállítja a fürtöket.

És érzem az illatát annak a hegynek melyre anyám született. Iszom és látom közben a szülői házat, amely ablakszemeivel száz éve hunyorog a Balatonra a hegytetőről, ahol először lőttem puskával nevető arcú nagybátyám felügyeletével. Érintem lelkét a hegynek amelyet anyám kőbányász apja pusztított,  melyben nagyszüleim alszanak, miközben a hegy és a tó vigyázzák végtelen álmukat.