Honvágyam pedig nincsen

Kovács Katáng Ferenc
2016. 11. 08.
Megosztás


Kovács Ferenc vagyok. Katáng egy távoli írórokon regényhőse, s a gimnáziumban ragadt rám e becenév. A Magyar Írószövetségbe való felvételemkor dönthettem úgy, hogy írásaim alá a Kovács katáng Ferenc név kerüljön. Gyakran bújok nagy elődök bőrébe, homlokuk mögé. Keresem, kutatom helyem a társaságukban. Nemcsak olvasom, hallgatom, nézem szorgalmasan, már-már mániákusan az alkotásaikat, hanem vallatom, kérdezem is őket, követem kedvenc sétáikat, lesem a gesztusaikat, arcjátékukat. Tanulom általuk ezt a sarkából kifordult világot. Szólnak hozzám, habár nem látnak, s nem is az én kérdéseimre reagálnak. Bartók, Bergman, Csontváry, Faulkner, Hamsun, Kieslowski, Kosztolányi, Rippl-Rónai és még sokan mások. És Krúdy… A házak kisebbek lettek, a fák túlnőttek a tetőn, az udvarban nem visszhangzott a kiáltás, az ostordurrogás, néhány lépéssel be lehetett járni a kertet, amelyet a gyermekkorunkban végtelennek láttunk. Még a tornyok is alacsonyabbak lettek a városban, a kerítések kidőltek-bedőltek…(Krúdy: N.N. 1920.)



[…] hogy meglep néha a honvágy! Haza! Haza szeretnék menni: otthon maradni, s boldognak lenni![…] Járnám a mezőket, a deresedő tarlót délutánonként, hol megrettenve fut a tapsifüles nyúl, vagy ülnék otthon a nyitott tornácon a nagy székben, s mélán álmodoznék a boldogságról, amelyért futok egész életemben, amit nem fogok megtalálni soha, csak otthon, ott, hol szeretnek, ahol örülnek, mikor látnak. (Krúdy: Levél haza, 1895.)

 

- Keresztanyu emlékeim kísérnek…

Két ember ugrik át a kerítésen. Lélegzetvisszafojtva állunk, s figyelünk. Komótosan, otthonosan mozognak, mintha ez a tolvajtempó természetes volna. A nagykapuhoz mennek, kiemelik a keresztrudat, és hanyagul a bokrok közé hajítják. Anya arcán megrándul egy ideg. A kezem után kap, de félúton megáll. Szélesre tárják a kaput, letelepszenek a tövében. Az ablakból jól látjuk minden mozdulatukat. Cigarettát sodornak. Hol egyiknek, hol másiknak mozog a szája, de nem néznek egymásra. Sem a cigarettával, sem a füstjével nem törődnek. Végül, szinte egyszerre-mozdulattal, a csikket a hüvelyk- és a mutatóujjuk közül nagy ívben a fűbe pöckölik. Mindketten követjük a szemünkkel, pedig igazán csak a két emberre vagyunk kíváncsiak.

Valahonnan előkerül Cirmos, a zsemleszínű, fehérfoltos macskám. Selymes bundáját nyalogatja, s csak úgy mellesleg a közelükbe telepszik. Nem figyelnek rá. Ismerem Cirmost, addig úgysem tágít, míg észre nem veszik. Kelleti magát, magasba göndöríti a farkát, lassú, hullámzó mozgással közelíti meg kiszemelt áldozatát. Aztán, mire az embernek kedve lenne megsimogatni, játszani vele, odébbáll. Már csalogatja is az egyik, zsebéből zsírpapírba csomagolt uzsonnát húz elő, tör belőle egy darabot, s Cirmosnak nyújtja. Cirmos azonnal elfogadja. Fél fogára is kevés, ott dorombol a lábuk körül. Már észre sem veszik. Nem ismerek rá, a büszke Cirmos alamizsnáért kuncsorog. Vajon mivel etették? Szalonna, mondja Anya a fel sem tett kérdésemre. Egy hirtelen mozdulattal nyakon csapják, nagyot ugrik, de méltósággal, győztesként oldalaz ki a látóterünkből. A torkomban dobog a szívem, sajnálom Cirmost és magam, mintha engem ütöttek volna meg. Anya megragadja a kezem. Követem a pillantását. A két ember felugrik ültéből, s mintha a Messiást látnák, széttárt karokkal az égre néznek. Az egyik a homlokára csap, majd hatalmasat köp. Pont oda, ahová a labdát szoktam leállítani a tizenegyesrúgáshoz. Fűzővel lefelé, hogy megálljon az enyhén lejtős udvaron. Most a másik vágja széles mozdulattal földhöz a svájcisapkáját. A lyukas kétfilléres lepattan a tökfödő fityegőjéről, gurul egy darabig, majd a még mindig füstölgő csikkek közelében eldől a fűben. Egy hang sem jut el hozzánk, de látni, hogy veszekednek, kiabálnak. Egy lófej bukkan elő. Mint a cirkuszban, magasra font, piros szalaggal átkötött sörénnyel. A hátsó lábára biceg. Magasra póckolt rakományt húz be az udvarunkra. A mosókonyha ajtajához állnak.

A gang az utcai kiskaputól éppen a mosókonyháig fut. Faragott kőtalpakból filigrán gerendák szöknek a magasba, és tartják a keramitkockával kirakott gang felett a félereszt. A házat hosszában végig orgonabokrok árnyékolják, nyáron a tűző naptól, télen a hófúvástól védik. Hárman rakodják le a bútorokat, a gyalulatlan faládákat. Szervezetlenül, össze-vissza mozognak, nagy a fejetlenség. Mintha két szekérnyi rakományt hánytak volna szét. Dolguk végeztével a ló bicegve kihúzza a kocsit az utcára. A két ember behajtja a kapuszárnyakat, a bokorból előhalásszák a farudat, s bereteszelik a kaput. Felkapaszkodnak a kerítésre, s eltűnnek, úgy, ahogy jöttek.

Keresztanyu költözött hozzánk a mosókonyhába. Drága, aranyos Keresztanyu! Csatokkal zabolázott hullámos fekete haj koronázza kerek, kelttészta-lágy arcát. Mosolya kicsit keserű, de sötét szeme huncutul villog, ha valakit célba vesz. Ölbe kap, dús keblére szorít, megropogtat. Angyalbögyörőm, galambom, suttogja a fülembe, forog velem a mosókonyha köves padlóján. Lerogyunk a konyhaasztal mellé. S kacag, gyöngyözik, trillázik a nevetése.                

A sarokban, egy lefordított láda mellett frissen kapott keresztapám görnyed. Legújabb szakmáját tanulgatja, egy elvásott szandált gyilkolászik. Korábban volt már boltos, szobafestő, villanyszerelő, kútásó, ki tudja mi. Most suszter. Nem fog megélni belőle. Keresztanyu nyakán lóg. Hozzánk költöztek, kicsit összeszedik magukat, aztán, valahol a város szélén, messze mindenkitől kibérelnek egy nagyobb lakást. A régi barátok nem állnak szóba velük, átmennek az utca túloldalára, lesütik a szemüket, akikkel véletlen összefutnak.

Az igazi keresztapám valódi úriember, átengedte Keresztanyut a barátjának. Bolond az ilyen, nem úriember, kommentálta a nagyanyám. Anya féltékenyen nézi, hogy Kereszt eloroz magának. Sajátja nem lehet, egyetlen keresztfiára pazarolja minden szeretetét, fiaként kezel. Nekem is jól jön a kényeztetés. Minden meleg pillantást meg kell becsülni ebben az érzelmeket visszafogó, mosollyal fukarul bánó családban.

                A pótkeresztapám egészen más, mint az igazi, a joviális, a 120 kilós mézesmackó. Aki ugyan térdén hintáztatott, de sosem figyelt rám, nem hallgatta végig a cirkuszomról, a kertalatti boszorkányokról s a holdraszálló Vernéről szóló történeteimet. Cirógatta a fejem, édességgel tömött, de a gondolatai máshol jártak. A pót? Ő egészen más! Zömök, izmos, barnára sült, csupa lendület és energia. Vadászni visz a kertbe. Nyúlra megyünk, mondja, s hogy ne rémüldözzenek a szomszédok, nem lövünk, csak hálóba fogjuk, suttogja. Anyám fülel, lesi a szájmozgásunkat. Nyúlra, a kertünkben? Miért nem mindjárt medvére? – kérdem magamban, de tudom, hogy nem marad el a vadászat, mert Bandi bá’ nem szokott felültetni. Néha, talán, egy picit, de neki megbocsátom. Menjünk nyúlra, ha mondja! S hálóval a kezében kioson előttem a kert végébe. Fák mögé bújunk, ő az egyik kerítés mentén, én a másik közelében. Szívesebben lennék mellette, na jó, leginkább a hátánál. Ha nyúl, akkor akár medve is lehet a kertben. Ki sem tudom már verni a fejemből ezt a képtelen gondolatot, és szívesebben is vennék részt egy nagy kalandban, pár lépésre Bandi bá` mögött. S mi van, ha a nyúl kettőnk között, éppen középen akar majd kitörni? Megállok és megkérdezem. Hangosan, hogy biztosan meghallja. Széles mosollyal az arcán, tárt karokkal bámul az ég felé. S a szájára teszi az ujját. Ennyi! Elég egy mozdulat, mi apró jelekből is megértjük egymást. Titokban, testjelekkel társalgunk a házban is, a felnőttek háta mögött. Beszédesek a grimaszaink, olyannyira, hogy Anyám gyors pofonnal jutalmazza, ha rajtakap. Váratlanul egy fehér nyúl ugrik elém a lapulevelek mögül. Majd meghalok az ijedtségtől. Mire felocsúdom, a hálóban kapálózik a zsákmány, diadalmasan visszük a konyhába.

Kákabélű, nyiszlett legénynek tart Bandi bá`. Valójában nem vagyok válogatós, ez a szó nálunk hiányzik a szótárból. Megesszük, amit elénk tesznek, és kész! Se többet, se kevesebbet. De rajtam nem fog az étel. Sápadt, vérszegény vagyok. Majd ő felhizlal, erősködik a pótkereszt. Mindig valami különlegességet diktál belém, ha már jóllaktam, s nem kívánok többet. Kóstoltat kígyóhúst, máskor kecskezúzát, kakastaréjpörköltet. Anyám mérges, hogy elbolondítják a fiát. Veszekszik velem. Tudhatnám, mondja, hogy nyulat, pacalpörköltet, csülköt eszem. Nem, nem akarom tudni! A piros szemű, fehér nyulat magam tépte fűvel etettem, szálanként kínáltam a rácson át, sárgarépát csentem miatta a konyhából. Láttam a pacalpörköltnek való remegő, hájas bendőt kiterítve a vágódeszkán. Ecet szaga volt. Láttam a disznócsülköt dagonyázni a saját piszkában. Naná, hogy jobb’ szeretem a kígyópörköltet, a kecskezúzát…

Üres a ház. Pedig csak Keresztanyuék költöztek el. Tátong a mosókonyha, nagy űrt hagytak maguk után. A sarokban ülök, a jéghideg kövön. Kint havazik, már nem használjuk a régi sparhertet, nem itt főzzük ki a fehérítendő damasztot. Csak ülök és siratom az átbújócskázott, nyuszivadászatos nyarat, a fáramászós őszt és a hiányukat. Pótkereszt megígérte, hogy náluk tölthetem a nyarat.

Eljött az is. Akkoriban a Muki nevű lovával fuvarozott. Stráfkocsijához maga készítette a lábbal fújtatott parázson izzított laprugókat. Megpatkolja a lovát is, olyan kormos az arca, mint a városszéli kovácsnak. Egy L alakú ház végében, a szőlőskert mellett van az aprócska lakásuk. A házigazda az utcára néző magas, nagy házat lakja. Itt az L szárában régen, míg komoly szőlőtermelés és borászat folyt, a gazda személyzete és a napszámosok laktak. Az államosítások után KIK lakások lettek. Most három család lakja a hosszanti szárat. Egy-egy fiú tartozik mindhez, nyáron negyediknek én. A házigazdát ritkán látni, zárt ajtók, lehúzott redőnyök mögött élnek.

A nevemen szólít az ablakrács mögül a szürke kontyos hölgy, mikor a labdánk a virágai közé gurul. Nem merek megszólalni, pedig kedves hozzám. Velem üzen, hogy azok a haszontalan kölykök a kertjébe ne merészkedjenek. Ezzel gondosan visszacsukja az ablaktáblákat. Pótkereszt meséli a hétfő esti kártyacimboráknak, öblösen hahotázva, hogy én is meghalljam, ha véletlen éppen nem hallgatóznék: a nagyságáék partiképesnek minősítették a keresztfiúnkat. Naná, sajátépítésű házban lakó iparos szülők gyermeke. Ahol taníttatják a nagylányt, a fiú sem maradhat le, mérnöknek szánják. A villanyos gépeké a jövő! Fülig vörösödöm, mert már a vizitet is megbeszélték. Mindenki szeme láttára az udvar közepén, egy lavórban mosdatnak le. Rám húzzák a sötétkék rövidnadrágot, a keményített kisdobosinget. Fekete lakkcipőbe bújok. Keresztanyuék elkísérnek a köpenyajtóig, bekopognak, a belső üvegajtóig terelnek, aztán otthagynak. A szemem nehezen szokja a félhomályt. Az ablaktalan előszobában nem gyújtanak villanyt. A nagyszobában, a tüllfüggöny mögött bespalettázott, vaksi ablakok. Bemutatkozom. Ernő bácsinak, Margit néninek kell szólítanom őket. Fruzsina, a lányunk, mutatnak az asztal végén ülő falfehér arcú, égő szemű, fekete copfos kislányra, akivel a délután során csak most az egyszer nézünk egymás szemébe. Kuglófot, forró csokoládét kapunk uzsonnára. Semmiből sem kérek repetát. Köszönöm, jóllaktam. A felnőttek összenéznek. Részletesen kikérdeznek az iskoláról, mit csinálok a leckeírás után, kikkel barátkozom. Senkivel, vágom rá sietős gyorsan. Iskolatársak nem hívnak, mi sem hívunk senkit. Az utcára csak vízért mehetek vagy ha boltba küldenek. Kunyhót építek az idén, sorolom tovább kéretlenül, a kertünkben, ott olvasok vagy meséket írok. Ha megnövök, focismérnök leszek. Egy fehér köpenyes, logarléces Puskás Öcsi. Átterelnek bennünket a gyerekszobába. Még homályosabb, de itt puhább, illatosabb minden. Kellemesen hűvös. Színes fakockákból építünk várat. Mindig ledől. Végül mindketten olvasásba feledkezünk. Én el is alszom közben. Bandi bácsi visz haza ölben. Na, milyen volt, kérdezik Kereszték. Nagyon édes, mondom félálomban, fal felé fordulás közben. Cinkosan összemosolyognak felettem, a mi keresztfiúnk, néznek egymásra büszkén, jó partit csinál. És okos is? Kérdik egymás szavába vágva. A kuglóf? Kérdezek vissza, de már egészen biztosan az álom túloldaláról