A komp

Antalóczy Zoltán
2016. 10. 22.
Megosztás


Egy újabb közhelyről szól ez az írás. A közhely a mai rohanó világ, amely sokunkat elvesz a valódi élettől...ha hagyjuk.


A komp

 

Gyerekkorom egyik hatalmas fénypontja volt a komp. Pontosabban "A" Komp. Tiszalökről visz át Tiszatardosra
Kicsi, csühögő, zajos, lassú, gyönyörű. Pici, de annál hangosabb lengyel dízelmotor húzogatja komótosan egy laza drótkötél mentén az egyik partról a másikig. Jó érzés rajta állni
Amikor kicsi gyerek voltam sokszor lementem "kompozni". A sógorok voltak a kompon állók, a révészek.
Mindig szeretettel simogattak meg durva bütykös, kérges tiszai kezeikkel ha megláttak engem "a Béla fiát".
Nagy élmény volt bennfentesnek lenni, a révész rokonának lenni, aki bemehet kérdés nélkül a gépházba, aki még a láncon is átléphet néha-néha.
És jó érzés volt nézni a Tiszát, egyik szerelmemet. Egyik partján Tardosnál meredek felhajtó, kibetonozva, oldalában ráhajló csüggedő tiszaparti fákkal. Túloldalán a "löki" részen ingatag folyami ladikok, nádas-zöldes víz.
Autó. Egy csoda. A-ból B-be sokkal gyorsabban jutunk általa, fantasztikus. Suhanunk és elsuhanunk.
Átélted már te is azt, amikor szívesen megállnál. Amikor azt érzed, de jó lenne megállni lefotózni azt a tájat, amelyre egyik bamba utasod hívta fel a figyelmedet. A henyélő, aki csak ül az autóban, aki ráér bámuldozni, hiszen nincsen olyan fontos dolga mint neked, aki irányítod az acélszekeret.
Ő persze könnyen nézelődik, ő nem felel senkiért, ő csak egy utas, nem úgy mint te.
Olykor elkapom a fejem az útról és nézem mi minden mellett megyünk el. Miről maradok le.
Ó, ha nem kéne vezetnem, bizony megállnék és még fotóznék is. Szép ez a táj, nagyon is szép. De hát erre nincsen idő, különben sosem érünk oda...
Aztán kiérünk Tiszalökről, kanyargunk a keskeny úton, melyet a fák lehajlott lombjai nyalogatnak, úgy benőtték.
Le kell húzódni ha szembe jönnek. De ha jönnek onnan, akkor nyomni kell a gázt. Az azt jelenti, nemrég jött át a komp. Siessünk, nehogy elmenjen!
Aztán a Tiszához érek. A komp elment, meg kell állni. Muszáj, nincs út tovább. Várunk.
Kiszállunk és körbenézünk, mert nincs más dolgunk. Érzem a Tiszát, mindenestül. Nahát, van más illat is mint az autóillatosítóé. Mi minden mellett jöhettünk el, te jó ég! Mennyi szagot, zajt, embert, dombot, síkságot, erdőt, zamatot hagytam el anélkül, hogy éreztem volna. Sosem tudom meg.
Milyen jó, hogy van ez a komp! Megállásra parancsolt.
Lenyugodva körülnézek, érzek szagolok, látok, harapok. Ízek, képek, tiszai illatok, mind itt vagytok.
Fogadtok engem, buta, fáradt, hajtós utazót. Ti szóltok, nyugodjak meg, mindjárt otthon vagyok. Fel kell erre is készülni. Arra is ha az ember hazaér.
Nyikorogva sikít a komp, ahogy a rámpája partot ér a löki mardosott aszfalton. Legurulnak róla, én meg ráhajtok lassan, biztosan.
És még mindig kénytelen vagyok nézelődni, kiszállni, lábamat dobogós fapadlóra tenni, kezeimet ősöreg korláton pihentetni és nézni a folyamot, a furcsa-zöld Tiszát, az Apámat majd' elnyelő nagy vizet.
Pihennem KELL. Rákényszerít a komp. Felkészít a hazatérésre, megálljt parancsol és elvarázsol.
Nem csak én, mindenki más emberként ül be az autóba a túloldalt. Emberek, megfigyelők, résztvevők lettünk néhány percre általa. Kikerültünk a száguldó fémdoboz képzelt felsőbbrendűségéből vissza a való természetbe.
Belecsöppentünk néhány percre a világba. A Földön voltunk. A hajópadló kérges földjén, melyet a nagy zöld folyó tartott hullámos hátán. Apám verejtékcseppjeinek körvonalát is láttam rajta, hallottam tizenéves karjainak surrogását, ahogy a csáklyával húzta és húzta, egyik partról a másikra menet...