Apámról...(...avagy: adjam vagy tartogassam?)

Antalóczy Zoltán
2016. 10. 02.
Megosztás


Bemutatkozásom után Melinda megkért, hogy szállítsak némi irodalmi tartalmat is a Nor-Ma honlap számára. Amikor azon kezdtem gondolkodni, hogy mit is küldhetnék, az első gondolatom rögtön választ adott. Azt hiszem azt szeretném megosztani veletek, amire valójában a legbüszkébb vagyok eddigi életem során. És egyben hiszem is, hogy valamennyien találtok majd némi hasznosítható gondolatot ebben az írásban. Apám sajnos négy évvel ezelőtt meghalt. Magától értetődő volt, hogy a ravatalánál én fogok búcsúbeszédet tartani. Nehéz, de nagyon felemelő feladat volt. Mintha tudat alatt készültem volna erre, legutolsó találkozásunk után hajnalba nyúlóan írtam le ezt, amit alább olvashattok. Ez az írás később a búcsúbeszédem szerves része lett.


Apámról... (...avagy: adjam vagy tartogassam?)

"Adj ha úgy érzed adni kell, élj ha úgy látod jónak élni kell."

"Ne tartogass semmit a holnapra, éld az életed, élj a mának, ki tudja mit hoz a holnap."

Egyre többször találkozom ilyen és sok másféleképpen megfogalmazott, de hasonló mondanivalójú gondolatokkal.
Lelkiismeret furdalásom is volt sokszor amiért Apámnak sosem mondtam el mennyit is jelent nekem.

Ahogy öregedett egyre többször próbáltam, sokszor sután. Egy ajándékkönyvvel vagy idézetekkel, netán régi szép történetek felemlegetésével. De valahogy sosem sikerült igazán őszintén.
Erről persze Ő is tehet a maga zárkózottságával, ki nem mondott érzelmeivel, melyeket mindig mindenki tudott, érzett, de beszélni sosem beszéltünk róla.
Tavaly nyáron is próbáltam közeledni, ölelgetni őt a kórház árnyas udvarán, igyekeztem kalandozó gondolatait terelgetni.
Sehogy sem ment. Nem voltam elég erős, eléggé átütő.

Egyre rosszabbul lett, gyengült az én Apám. Végül szobafogságba került. Gondolatai messze jártak, cikáztak, hol velünk volt, hol ki tudja merre járt.
Megölelgettem volna, de már szinte nem is mertem, oly törékeny pillemadár lett belőle, féltem összetörném.
Néztem, néztem őt. A teste gyenge, csontos, öreg. De a tekintete még az övé volt. Rámkacsint, viccel, morog, mosolyog, aztán messze lesz.

"Gyere Apu sétáljunk egyet", mondom neki és felpattan. Három hónapja nem mozdult ki, most mégis itt az erő, gyerünk! Kimegyünk, a Nap süt, szellő simít minket és ő viccel, mint ahogy mindig tette. Megyünk, lassan egyik padtól a másikig. Lassul, fárad, gyengül, de mikor botjával arra a fára mutat görcsös jobb kezével, amit ő ültetett harminc év előtt, akkor az a jobb kar melynek hóna alatt lapul támogató balom csuklója, szorít, majd eltör. Érzem a megfeszülő inak súlyát, az erőt, mely engem felnevelt. Azt az erőt, amivel túléltem a szorongásaimat, a betegségeimet, a hülyeségeimet, a csendes szeretet erejét.
Rájövök, hogy mindent neki köszönhetek, mindent, amitől ember lettem én is.

Érzem az egykori fájdalomelnyelő sziget erejét. Most ő támaszkodik az én karomra, most ő csüng izmaimon. Visszakap végre egy kis morzsát abból, amit ő adott. A kicsinek, aki csodálta a nagy bicepszet, melyre kovácsok fújtatóiból kipattant tüzibolhák égettek piros pettyeket.

Fogom, simogatom a térdet, melyen annyit lovagoltam. Remeg már, kicsiny, vékony, roskatag, pedig hogy ringatott egykor biztosan, örömre hangolva arcomat, míg hallgattam a dalokat, melyeket sem addig sem azóta nem hallok sosem.
Örült a favágó, ki vígan élt míg szólt a rigó, ringatóztunk a hullámzó Balaton tetején, mint a csónakázó halászlegény.
Ők segítettek nekem, a kisgyereknek túlélni, felnőni. Sikerült nekik. Köszönet érte Apámnak.

Hogyan is mondhatnám el neki mindezt? Hogyan értethetném meg vele, hogy látom, érzem, tudom mi mindent tett értem? Miként törhetném át a falat, hogy megértse ott van bennem minden mozdulata, fényképeken lemerevedése, régi sörhasa, cinikus mosolya, lambériát készítő keze, ingerült ciccegése, felindultsága, simító tenyere?

Nem tudom. Évek óta készülök rá, de nem ment. Nem jöttem rá, hogyan kell.

Aznap sem tudtam. Reggel felkeltem, ugyanúgy a régi érzéssel, hogy nem adtam neki azt, amit érdemel. Nem mondtam el neki, amit tudnia kell. Fogalmam sem volt hogyan tegyem, nem is gondolkodtam rajta, hisz tudtam a válasz úgysem jön.
Voltam nála délelőtt.

-Sétálunk Apu?

-Persze fiam.

Felült az ágyban, hogy öltözzön. Majd megállt és azt mondta: - Nem megy, nincsen erő...

Visszadőlt és már aludt is, elfáradt.

Este nála jártam megint. Beszélgettünk. Én mondtam, ő hallgatott és aludt, néha még horkolt is, aztán olykor válaszolt.

El kellett köszönnöm. Fölé hajoltam megfogtam csontokból álló vézna, erős kezét. Simogattam, aztán arcát és homlokát csókoltam.

Láttam a szemeit. Nagyon régen, gyerekkoromban néztem legutóbb így bele. Tiszta, erős, vidám tekintet volt.

Így egyszer csak összekapcsolódtunk, híd képződött szemeink között és így áttört végre az a fal.

Megtartottuk ezt a varázslatos, stabil hidat és így, egymás kezét fogva, mosolygó szemekkel váltottunk két mondatot.

És elmondtam végre mindent, amit 36 éve el akartam, amit valószínüleg erre a napra tartogattam. Ő is válaszolt rekedt gyenge, selymes hangján. És tudtam, hogy ért és érez mindent, de mindent.

-Szeretlek Apu!

-Én is téged.

 

Antalóczy Zoltán

2012. augusztus 5.