Előttünk jártak VI. Kiss Pál László (1923-2007)

Kovács katáng Ferenc
2018. 11. 21.
Megosztás


Nem csak látvány az élet…


”1923-ban születtem Budapesten a Terézvárosban, ami számomra most is ugyanolyan élő, mint akkor volt. Terézváros azért is élő és érdekes számomra, mert a városnak majdnem a keresztmetszetét adta. Voltak mellékutcák, amik sötétek voltak, a velük járó tragédiájukkal, és volt az Andrássy út a maga fényével, a palotáival. A házban, amiben laktunk, véletlen folytán úgy alakultak a lakók, hogy a padlásszobában Derkovitsék laktak (1929-31 között Hunyadi tér 10.; Derkovits Gyula festőművész 1894-1934, és Dombai Viktória modell 1898-1976, a szerk. megj.), és ugyazon az emeleten lakott egy idősebb néni, aki festett. Furcsa dolog, amikor is egy három éves gyerek (Derkovits esetében min. hat éves, a szerk. megj.) majdnem minden nap felmegy műteremlátogatásra. A festék szagát még most is érzem, amikor ott néztem, hogy mi van az állványán. Tíz évig laktunk ott, aztán a város másik részébe költöztünk, és nagyon sok szempontból megváltozott a világ körülöttem, de a szerencse úgy hozta, hogy bekerültem a Főiskolára (Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskola1908–1945, Magyar Képzőművészeti Főiskola1945–2001, 2001-től Magyar Képzőművészeti Egyetem, a szerk. megj.), s újra visszakerültem a Terézvárosba. Bernáth Aurél növendéke voltam, később tanársegédje, s ott ismerkedtem meg feleségemmel, Szinnyei Ildikóval.” *

László feleségének, Ildikónak a 2009-es visszaemlékező írásából való az alábbi néhány sor:
”A mester (Bernáth Aurél, a szerk. megj.) külföldi tanulmányutat ajánlott, mint szükséges utánképzést. Nagy mesterek műveit szemlélve a festő vagy szobrász sok tapasztalatot szerezhet a kompozíció felépítésére, formák egyensúlyára, színek harmóniájára és a festőtechnikára vonatkozóan. Úgy tervezzük, először Olaszországba, onnan pedig Párizsba vezetne utunk.
Az utazáshoz pénzre és útlevélre van szükség. László (Kiss Pál László, az ifjú férjjelölt, festő, munkatárs) szerény ösztöndíjat kapott. Ez 1948-ban nagy csoda volt, mert ilyen célra az akkori ”új rendszerben” nem volt pénz. Nekem Bernáth Aurél szerez támogatást az útra, eladja egy olajképemet. Az útlevél megszerzése nehézségekkel járt. A politikai rendőrség vette át az útlevélosztályt. Kérelmemet elutasították, azzal a kifogással, hogy hibásan töltöttem ki a kérvényhez az űrlapot. A mester közbenjárására megadták az utazási engedélyt, de előtte egy négyszemközti interjúra, kihallgatásra idéztek be. Kellemetlen kérdéseket tettek fel. Miért utazom Olaszországba, mikor a Szovjetunióban is vannak gazdag múzeumok? Mi a véleményem a főiskolai oktatásról, a polgári festészetről?
[…] László a Norway Design üzletnek ezüstből, rézből ötvözött ékszereket, karkötőket, nyakdíszeket. Nagyon illettek a napbarnította olasz nők mélyen dekoltált színes nyári ruháihoz. Szerencsére állandóan volt munkánk, de a díjazás nem volt arányban a leszállított munkákkal. László egy textiltervező stúdióban is dolgozott, ahol a tulajdonos, aki bárónő volt, potom pénzért megvette a rajzokat, majd az egész kollekciót elvitte Milánóba, s a nagy selyemgyáraknak jó pénzért eladta.”**

A kalandokban bővelkedő olaszországi utazásról az Ildikóról szóló, korábbi írásomban bővebben tájékozódhat az olvasó (Előttünk jártak IV. Szinnyei Kiss Ildikó, http://normamuhely.com/kepzomuveszet/)

Folytassuk László életútját saját szavaival: ”1948-ig éltem ott (Magyarországon, a szerk. megj.), majd három évig Olaszországban. Utána kerültünk Norvégiába, ahol télen méteres hó van. Én nem sieltem soha. Kezdetben, egy rövid ideig kerámiaműhelyben dolgoztam, méteres hóban kellett az állomásig elmenni. Persze nem csak én úsztam a hóban. Mellettünk három család lakott, délután elővettük a hólapátokat és megpróbáltunk egy kis ösvényt kilapátolni, hogy másnap, ha a feleségek el akarnak menni a boltba...” *
Ide újabb sorok kívánkoznak a feleség visszaemlékezéseib
ől:
” Nem sokkal 1951 karácsonya előtt jött az értesítés, hogy Mysenben (Oslótól  70 km-re fekv
ő hatezer fős kistelepülés, a szerk. megj.), egy kerámiaműhelyben találtak munkát Lászlónak. A tulajdonos egy, a háború után Norvégiában maradt jugoszláv tengerész hadifogoly volt. Kiderült, hogy annyit értett a kerámiához, mint hajdú a harangöntéshez. Eidsbergben alakítottak egy menekülteket fogadó bizottságot. Vezetőjük Oslóba jött értünk autóval, hogy elvigyen a szállásunkra, s hogy a Magyarországról jött csodabogarakat bemutassa az eljövendő házigazdának, aki nyugdíjas agglegény volt, s valamikor a Glomma nevű folyón úsztatott rönköket. Kávéval és kaláccsal várt. Az út a parasztgazdasággal teli Eidsberg járásba ezen a borongós téli délutánon hol sűrű fekete fenyőerdőn át vezetett, hol hóval borított dombok között. A domboldalakon a magas hóban kis színes családi házak kuporogtak, a kémények vidáman füstöltek. Esteledett, az ablakok mögött kigyulladtak a lámpák, olyan volt a látvány, mintha egy mesekönyvet lapozgattunk volna.” **

Kiss Pál László 1956-71 között tagja lett a Fiatal Művészek Szövetségének, 1974-től pedig a Norvég Festők Országos Egyesületének. Az Oslói Festőművészek körébe pedig 1979-ben nyert felvételt. ***
A hatvanas évekt
ől formanyelve a nonfiguratív felé fordult. Jellemző példája a Kværner Brug ebédjőjét díszítő, szögletes elemekből ritmikusan építkező Erők játéka c. festménye, vagy a későbbi, a hetvenes évek elején készült lágyabb, organikus elemeket ötvöző Konkylie. 1967-ben az oslói Lille Galériában a norvég mitológia elemeiből készült grafikáit állította ki. (ide vonatkozó fotó: mitológia)

1999-ben feleségével közösen állítottak ki Kongsvingerben. Az oslói magyar nagykövet megnyitója után videóriportot készítettem velük. Ebben László büszkén mutatta be a Glomma folyó partján fekvő 18 ezer lakosú várost, aminek erődje 1673-ból való, s a svédekkel szemben védte a dán-norvég uniót. A svédek 1905-ben sem tudták bevenni, így ez is hozzájárult ahhoz, hogy Norvégia függetlenné válhatott. Majd az aktuális kiállításról, alkotásaik technikájáról beszélt:
”Ildikó képei gouache (ejtsd guás! - a vízfestékhez közömbös tölt
őanyagot adnak, pl. kaolint, így a festék átlátszatlanná válik. Fedőfestésként alkalmazzák: a színek keveredése nélkül több réteg festhető egymásra, a szerk. megj.), az enyémek olajfestmények és színes rézkarcok.” ****

A festőházaspár különféle művészeti ösztöndíjak támogatásával beutazta Európa műgyűjteményekben gazdag nagyvárosait. Tapasztalataikat László az alábbi frappáns gondolatokban összegezte:
”Munch nem akart kiállítani Párizsban, mert tudta, hogy a francia festészet, a francia szellem nehezen barátkozik meg az
ő képeivel, és nem fogja megkapni azt a fogadtatást, amihez ő hozzászokott. Szőnyi Rómában járt és azt mondta, hogy a pálmával nem tud mit kezdeni, és egyáltalán nem lelkesedett az olasz tájért. Nekünk lehetőségünk volt Szicíliában hosszabb időt eltölteni, volt alkalmunk, nyugalmunk festeni is, és számomra nagy élmény volt. Pálmákat nem festettem, de festettem csendéleteket, és az volt a furcsa benne, hogy a színviláguk olyan lett, mintha Pesten festettem volna. Amikor én Munchot először láttam itt Oslóban, nekem úgy tűnt, mintha képei óriási, jó vázlatok lennének. Ha három országban élt az ember, akkor nagyon szembetűnő neki, hogy mennyire más világok, mennyire mások a formák, mennyire mások a színek. Itt a fák, a súlyos fenyőerdők, a zord hegyek, a táj annyira domináns. Budapesten is esett a hó, és sütött a nap, és árnyék ott is esett a hóra, de nem emlékszem arra, hogy ezt az árnyékot élénk kék színűnek láttam volna. Pár évvel ezelőtt egy téli napon sétáltunk a Vigeland parkban, sütött a nap, és a magas fák árnyai sorban vetítődtek a ragyogó, vakító hóra, és kékek voltak. Élénk kobaltkékek – ilyen nincs Magyarországon, ahol a nyár sokkal hosszabb, van tavasz és ősz. Egész más élményvilágban van a festőnek része. Az emberek is másképp mozognak. Ha valaki azt képzeli, hogy egy olasz ember ugyanúgy mozog, mint egy magyar, akkor nagyon téved. Ha valaki úgy képzeli, hogy egy magyar ugyanúgy mozog, mint egy norvég, akkor nagyon téved.  Mert mind a három egészen másképpen mozog, és akkor valakinek festőnek kell lenni, hogy ezeket az óriási, de alig látható különbségeket észrevegye. Persze a festészet nem csak az, hogy az emberek pontos mozgását vagy egy színvilágot tükrözzön. Magyarországon is lehet olyan színes, olyan fölfokozott festészetet művelni, mint amilyet Munch…” *

1955-ben Mysenben volt a Szinnyei-Kiss házaspár első közös kiállítása az Olaszországban festett akvarellekből és a Norvégiában készített olajfestményekből. Később Oslóban, kollektív kiállításokon is szerepelhettek közösen. Kiss Pál Lászlót egyre több önálló kiállításra invitálták.

1956-ban a fővárosba költöztek. Ez nagyban megkönnyítette az alkotó közösségre vágyó házaspár életét. Bár ide is elkísérte Lászlót a művész örök problémája: ha szabadúszó, nincs pénze, ha állást vállal, nem tud alkotni. Gyakran találkoztak olyan megjegyzéssel, hogy még mindig érződik munkáikon, hogy nem norvég alkotók. 1967-ben a Dagbladet című oslói napilap cikke azt emeli ki László kiállítása kapcsán, hogy hiába a telemarki fenyők s az oslói Városháza reliefjeinek látványa, nem tudták eltéríteni a művészt saját, magával hozott stílusától. Egy 1977-es kiállításukról pedig a napilap tudósítója azt írta, hogy Kiss művészete úgy hat, mint az orosz kaviár a puritán norvég étkezésben. S arra a kérdésre, hogy milyen témák foglalkoztatják leginkább a művészt, László azt válaszolta, hogy a téma csak az alkotó szempontjából érdekes. A folyamat elindítása, a mű megalkotása szempontjából. A kiállított anyagnak már csak szín- és kompozíció-együttesként kell hatnia a látogatókra. A téma ott lappang valahol, de nem szabad, hogy orránál fogva vezesse a befogadót.

Ildikó, László nevében is, így foglalta össze kettejük ars poeticáját:

”Szülőhazája elhagyása után előbb vagy utóbb észreveszi az idegenbe szakadt, hogy nem csak a földrajzi távolság nagy. Mindkét ország az európai kultúrkörbe tartozik, ennek ellenére már a kultúra meghatározásában is különböznek. Hogy mi tekinthető kultúrának, és mi nem? Egy nemzet kultúrájának egyik legérzékenyebb megnyilvánulását a művészetekben találjuk. Irodalomnak, zenének, képzőművészetnek (különösen a népművészetnek) megvan a nemzeti egyéniséget éreztető hangja/ hangulata. Az alkotó művészek, ha nem is tudatosan, de érzékeltetik a nemzeti karaktert. Ez a jól ismert, a megszokott, ezt szeretik, és ehhez viszonyítják az idegenszerűt. Ez érthető Észak- és Közép-Európa lakóinak. A különböző földrajzi, természeti, éghajlati, történelmi viszonyok és iskolák alakították szemléletüket, érzésvilágukat, ízlésüket (Ezt a különbséget tompítja a tömegkommunikáció fejlődése és elterjedése.). Ismert emberi tulajdonság, hogy az, ami idegenszerű, attól többé-kevésbé tartózkodunk. A művész munkáját megérteni, lelkesedni érte tapasztalást, időt követel. A művészt az emberiség szemének tartom. A művész mélyebbre lát, érzékeivel többet fog fel. Ezt adja át műveiben a többieknek, akik nem látnak úgy, mert nem részesültek esztétikai nevelésben. Az esztétika: olyan ismeret, tudás, amit érzékeink segítségével szerzünk. Fontos tényezője az általános műveltségnek. Meglep, hogy az esztétika nem tantárgy az általános- és középiskolai oktatásban. A művészet az emberiség útitársa, az őskor barlangfestményeitől kezdve hűségesen beszámol az életfelfogásáról, életformájáról, az élet örömeiről, bánatairól. A művészet az élet tükre, generációról generációra öröklődik, fejlődik, változik, ugyanakkor majdnem változatlanul követi, viszi magával a régmúlt felfedezéseit, tapasztalatait. Ez a folytatólagos áradat jellemzi a kultúrát. A művészetértés, a harmonikus műveltség hiánya fosztja meg az embereket ennek a csodálatos, megszakítás nélküli áramlatnak a megismerésétől. Az iskolai nevelés célja, hogy felvilágosult, mesterségre vagy szellemi munkára felkészített, önálló véleményt alkotó munkaképes, harmonikus embereket neveljen. Az emberiség célja, hogy minél nagyobb általános műveltségre tegyen szert. A görögök szellemi nyomorékoknak, lelki nyomorékoknak tartották azokat, akik vakok voltak a szépség ideájával szemben.” **

A Kiss Pál Lászlóval készített 1999-es interjú zárószavaival összegzem a róla szóló megemlékezésemet:

”Nem csak látvány az élet, hanem minden más is. De a látványon, a fényen és árnyékon keresztül mutatkozik meg az élet, a fényben az öröm, a siker, az árnyékban a tragédia, a csalódás. A művész feladata, hogy élményeit valami módon átadja másoknak…” ****

Munkái megtalálhatók:
Nasjonalgalleriet, Oslo
Argigento, Városi Múzeum
Trondheim, Faste Galleri
Porsgrunn, Faste Galleri
Haugesund, Faste Galleri
Nordens Hus, Reykjavik
Oregon State University
Magyar Nemzeti Galéria
Budapest fővárosi gyűjtemény
Riksgalleriet
Norsk kulturråd, Oslo
Christianssands Faste Galleri, Oslo

*          Részlet a közel három órás videó- és hangfelvételből, Oslo 2012
**        Idézet Szinnyei Kiss Ildikó önéletírásából, 2009
***      Norvég m
űvészek lexikona I-IV. 1982-86
****    Videóinterjú Kongsberg, 1999




Ildikóval Olaszországban
Előttünk jártak VI. Kiss Pál László (1923-2007) - Borítókép