Kovács Katáng Ferenc: Ajánlott versek 3

Nagy Melinda
2016. 08. 23.
Megosztás


Az a megtisztelő feladat ért, hogy Kovács Katáng Ferenc nemrég megjelent verseskötetét (Ajánlott versek 3, Pont Kiadó, Budapest 2016) bemutassam az olvasóinknak. Gondolom, sokan ismerik őt, de aki nem, annak csak röviden annyit, hogy 1982 óta él Osloban, költő, író, műfordító, aki filmez, fest és rajzol és nem utolsó sorban e honlapnak a ”keresztapja”. Ezenkívül a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjének büszke tulajdonosa, aki évtizedeken át rendületlenül dolgozott a norvég magyar kulturális párbeszéd érdekében. Na de térjünk át a verseskötetére, ami szerintem a verseket kevésbé kedvelők tetszését is elnyeri.


Arra gondoltam, hogy ezúttal nem egy szokványos verselemzést vagy kritikát fogok írni, hanem egyszerűen csak leírom azokat az érzelmeket vagy gondolatokat, amiket a kötetben szereplő versek bennem ébresztettek.

A kötetben tizennégy művész által ihletett fejezet van, két novellafüzér, a többi prózavers.

Az első versciklust Márainak ajánlja a szerző és oly kedvesen ragadja meg Márai időtálló világszemléletét, hogy olvasás közben nem is jut más az eszembe csak az, hogy igen, a világ nem változik és milyen jó, hogy mindnyájunkat összeköt a közös szellemi kultúra.

„Nagyapámat Muki nevű lova
vitte haza a kocsmából
Nagyim sűrűn magasztalta az eget
legalább a lónak maradt kis esze...
s amikor a vásározó keresztapám
lova mögül elkártyázta a stráfkocsit
Matyi hátán poroszkált haza
Keresztanyu összecsapta puha tenyerét
Jesszusom, be nagy szamár üli a lovat...”

A puha tenyérről mindig nagymamám tenyere jut az eszembe, aki bármennyit is dolgozott egész életében, a tenyere puha és bársonyos maradt. Simogatását még ma is érzem az arcomon, ha rá gondolok.

A második versciklus Hamsunnek szól. Komoly és méltóságteljes, legalább is én így képzelem el. Hamsun vonatozik és kocsmázik, máskor meg kényelmesen szemléli a körülötte zajló életet. Irigylésre méltóan ráér. Ez a versciklus a régi polgári életet, valamint a kávéházak hangulatát idézi.

„Bámészkodunk az ablakon át
nézzük az idegen világ
színes, zajos forgatagát
Hol lehet szállása e tömegnek?
Mint madarak a tengerparti
sziklafal apró repedéseiben
emeletes skatulyákban szorongnak?”

Rippl-Rónainak és Csontvárynak ajánlott részek újra és újra elémvarázsolják a jól ismert képeket, de mintha kicsit bensőségesebb kapcsolatom alakulna ki azokkal a sorokat olvasva.

„Lugas lombkoronán át
ezer fényű kora délutáni nap
krómsárga, cinóbervörös
okker, kobalt, palackzöld
Rippl-Rónai kedvenc színei”

„Láss csodát! Csontváry is éjjeli bagoly
megfestette a partközelben éjjel halászók
alig látható mozdulatait. Csak a sötétben
látók képesek erre vagy valami
Camera obscura...”

Faulknern az amerikai irodalom egyik meghatározó alakja. Megidézése, a Déli államok és a magyar alföld közé vont párhuzam megbabonázó. Csak nehezen tudok elszakadni attól az emlékképtől, amiben tizenévesen, a nyári szünetben falom az amerikai irodalmat, közte Faulkner A hang és a tébolyát.

„Késik valahol a zsákos ember
a vizet sem hozzák
A Tisza áradása felforgatta a napot
partjára csődült minden ember
ha estig nem végeznek
elviszi a termést”

Bergmanról és Ibsenről nekem mindig a pszichoanalízis jut eszembe. Igen intellektuális, önelemző és valami hidegség lengi körül őket.

„Az öltözőkben, a zegzugos folyosókon
pusmogtak, sutyorogtak róla
de a láthatatlan szavak sosem izgatták
csak a fürkésző, zaklató szempárok...”

„Mária egy zenedoboz dallam-bűvkörében áll
babaház, apró bútorok, emberfigurák
a vörös szobán a húsz éve halott Anya
portréja őrködik, emléke mindent beleng...”

Bartók zenéje felcsendül fülemben, miközben e fejezet sorait olvasom és eszembe jut az általános iskolai zenetanárnőnk, aki csak népdalokat tanított nekünk és bőszen ismételgette, hogy „csak tiszta forrásból”.

Amint a Csajkovkijt idéző részhez érek, már elfelejtem a magyar népzenét és légiesen mozgó hattyúlányok táncát látom magam előtt.

A Giacometti által ihletet soroknál eszembe jutnak a pálcikaemberek, amik mintha egy kovácsmester műhelyéből származnának és valaki, hogy egy csepp fém se vesszen el, emberkéket varázsolt elő.

„ Nagyapám minden szöget, fémet
akár az utcán is felszedett
zsebre vágta, jól jöhet még...
otthon a fészer alatt
egy rozsdás síndarabon
egyengette, kalapálta, majd
többrekeszes ládikájában
gondosan elrendezte mind:
Giacometti gombostűfej szobrait”

Krúdy, Kosztolányi, Sipkai Barna színesítik még a kötetet, mindannyi oly kedves a szívemnek. Értékes gondolatokkal járultak hozzá életszemléletemhez.

Az ember legjobb barátja a könyv, mondogattam tizenéves könyvmolyként és ezt továbbra is így gondolom.

Beszámolóm végére a kötet számomra leginkább kedvenc szereplőjét Kieslowskit választottam, akinek minden egyes művében, minden egyes képében és filmkockájában lélek van, egy csakis rá jellemző módon.

„emléke lassan elszáll
néha galamb alakban feltűnik
bekopog az ablakon
ekkor elővesszük a filmjeit
újranézzük
sorra felfedezünk benne
valami biblikus lírait
Talán nem jár úgy
mint Godard, a francia
új hullám ikon-rendezője
kinek üzenete ködbe vész
a kort, a történelmet
nem ismerő ifjak előtt”

Kedves olvasók! Röviden ennyit szerettem volna mondani a kötetről, amit bátran ajánlok elolvasásra. Bízom benne, hogy mindenki megtalálja a neki leginkább tetsző fejezetet. Márai lesújtó véleménye ellenére is, miszerint az idézgetők valaki más háta mögé bújnak, szeretném egy tőle származó idézettel zárni kis bemutatómat.

„Nem elég olvasni. Újraolvasni - az összes tanácsadók szerint - fontosabb. S nem csak a könyvet kell újraolvasni, melynek emléke halványodik, vagy melyet első olvasásra nem értettünk meg tökéletesen: a mondatot is újra kell olvasni, a főnevet, igét és jelzőt is, mely végzetesen meghatároz a könyvben valamit. Mit akar egy könyv? Megértetni magát. De az ilyesmi lassan megy, majdnem olyan lassan és bonyolultan, mint az életben.”


Nagy Melinda

Oslo, 2016. augusztus 20.