Előttünk jártak V. Forró Tamás (1985-2017)

Kovács katáng Ferenc
2018. 09. 16.
Megosztás


A Norma Műhely művészeti portál debütálása után fél évvel indítottam útjára a fenti címmel egy sorozatot, amelyben olyan tisztes kort megélt alkotó emberek sorsát mutattam be, akik példával szolgálhatnak az utánuk következő nemzedékeknek. Az alábbi írásomban azonban az eddigiektől eltérő életutat szeretnék felvázolni. Forró Tamás nem érhetett meg tekintélyes életkort, korán ragadta el tőlünk egy szörnyű kór. Vigasz a tragédiában, hogy fiatal kora ellenére sikerült jelentős nyomot hagynia maga után. Diplomadolgozatában, néhány cikkében, majd egy meg nem kerülhető könyvben olyan hiánypótló témát dolgozott fel, amire másoknak kevesebb lehetősége lett volna. Skandinavisztikai és történészi tanulmányait ügyesen ötvözve dolgozott fel egy ezidáig feltáratlan témát: az 1956-os magyar menekültek Norvégiába kerülését és hivatalos fogadtatásukat.


De ne szaladjunk ennyire előre, ismerkedjünk meg előbb Forró Tamás ifjúságával: 1985-ben született Budapesten. Csömörön keresztelték meg evangélikus vallásúként, ott nőtt fel, oda járt általános iskolába, és ott konfirmált. Tanulmányait a Deák téri Evangélikus Gimnáziumban folytatta. A történelem és az idegen nyelvek iránt komolyan érdeklődött. Ez vezette végül az ELTE- BTK skandinavisztika, majd a történelem szakára. 2013-ban diplomázott norvég nyelvészetből, később történelemből.

2006-ban került ki először Norvégiába. A korábban Oslóban mesterszakot végzett teológus, Hulej Enikő evangélikus lelkész hívta fel a figyelmemet a gyülekezetében önkéntes munkát végző szorgalmas, nyitott, törekvő ifjúra, aki nyelvgyakorlás, tapasztalás végett szeretett volna Norvégiába kerülni. Eddigre én már húsz év alatt közel harminc magyar diáknak biztosítottam norvég népfőiskolákra ösztöndíjat úgy, hogy a mi kis családunknak kellett garanciát vállalnia, és kisebb-nagyobb mértékben ellátásukhoz hozzájárulnia. Tamás tíz hónapot töltött egy Oslótól távoli, száz fős norvég közösségben, ahol jól kamatoztatta a magyar evangélikus ifjúsági közösségben szerzett tapasztalait, kézügyességét, gitártudását, s gyarapíthatta norvég szókincsét. S nem utolsó sorban ott szerzett rövid élete végéig tartó lelki támaszt a norvég születésű Mari személyében (aki szintén kétdiplomás lett, tanulás és munka mellett a végsőkig kitartott Tamás mellett). 2012 telén Tamás végleg Oslóba költözött, és a „norvég mint idegen nyelv” tanáraként dolgozott egy oslói nyelviskolában. Tervei között szerepelt, hogy a norvégiai 1956-os magyarokra vonatkozó kutatásait folytatva a témát doktori értekezés keretében dolgozza fel. Arra is készült, hogy Norvégiában levéltáros képesítést szerez.

Az Ághegy Skandináviai Irodalmi és Művészeti Lapfolyan oslói szerkesztőjeként 2006-ban, népfőiskolás korában kértem fel arra, hogy vesse papírra az iskolai, közösségi élményeit. Alább teljes terjedelmében olvasható az Ághegy 2007. 18-19. összevont számában megjelent írása.

Forró Tamás: Népfőiskolán - Norvégiában

Körülbelül öt éve vettem magamnak a megtakarított, a ház körüli munkákból, besegítésekből összekuporgatott pénzemből egy basszusgitárt és egy erősítőt. Nem volt rá semmi indok, hogy megtegyem. Talán csak az, hogy megszállott zene- és hangszerrajongó vagyok – tavalyelőtt egy kobozra csaptam le hasonlóképpen. Bár az is igaz, hogy gimnáziumi barátommal, Jánossal, terveztük egy kis együttes megalapítását. De mint a legtöbb gimis álom, ez is félbe maradt, vagy csak részben valósult meg. Az egyetemi évek alatt néhányszor összejöttünk, hogy gyakoroljunk. Mindig máshol, mert János gyakran költözött kollégiumból albérletbe, aztán másik kollégiumba, majd vissza és így tovább. Részemről annyira érte meg az egész móka, hogy egy basszusgitárral gazdagabb lettem. Az utóbbi néhány évet pedig otthoni örömzenéléssel töltöttem, gyakorolva valami olyant, amire úgy gondoltam, hogy nem túl sok hasznát fogom venni a közeljövőben. S hogy menynyire nagyot tévedtem...

Forró Tamás vagyok, jelenleg Norvégiában népfőiskolai zeneszakos diák, és basszusgitárosként az iskolai bandában, valamint az énekkart kísérő zenekarban játszom.

De hogy is kezdődött ez az egész? A gimnáziumi évek alatt rájöttem, hogy a történelem, az irodalom és a hasonló tantárgyak nagyon is érdekelnek, ezért elhatároztam, hogy történelmet tanulok. De éreztem, hogy valami még hiányzik. Ezért érdeklődtem, körülnéztem. Egy csömöri gyülekezeti barátom, Gyöngyi, épp akkor járt az ELTE-BTK Skandinavisztika szakára, svéd nyelvet tanulni. Megkértem, hogy beszéljen kicsit a szakról, és aztán egyszerre megfogott a hangulat, valami megmagyarázhatatlan érzés húzott mindinkább a történelem-skandinavisztika felé. Ha jól tudom, akkor talán ez volt a leghosszabb nevű szak az ELTE-n, csak a néderlandisztika-kulturális antropológia szak előzte le névhosszúságban. Végül a norvég nyelvet választottam a három alapnyelv (svéd, norvég, dán) közül. Ez tűnt a legszimpatikusabbnak. Majd elkezdtem készülni a felvételire; könyvtárazással, északi irodalmárok magyarra fordított műveivel ismerkedtem. A legnagyobb hatással Hamsun, Bjørnson és a svéd Delblanc volt rám. Aztán elkezdődtek az egyetemi évek, nem mindig teljes sikerrel, de valahogy éreztem, hogy minden nehézség és újrakezdés dacára, folytatnom kell a megkezdett utat. A folytatásban nagy segítségemre vált a Biblia útmutatása is. Tervbe vettem, hogy valamilyen úton-módon megpróbálok Norvégiába utazni, abba az országba, melynek a nyelvét, kultúráját, történelmét tanulmányoztam. 2006 nyarán két ismeretlen, a későbbiekben jó barát segítségével ösztöndíjasként jutottam a Hurdal Verk Népfőiskolába.

Hurdal Oslótól nagyjából 80 km-re északra fekszik, a Hurdalsjø partján. Csendes kis település, mindössze 2500 állandó lakosa van. A központ tanácsházából, két élelmiszerboltból (az egyikben működik a helyi posta), gyógyszertár-vegyesboltból és motorboltból áll. Az iskola kb. 2 kilométerre, azaz félórányi sétára van ezektől. Mondhatni, teljes nyugalommal körülvéve, a természet lágy ölén tanulhat az ember. Bármikor elindulhatsz egy kis sétára, vagy egy nagyobb túrára az erdőbe, mely mindenfelől körülölel téged. Nyáron fürödni lehet az iskola melletti kis tó vizében.

Hurdal Verk a 18. század közepén épített üveggyár volt, amit a 20. század elején átalakítottak iskolává, több mint hatvan évvel ezelőtt népfőiskolává. A főépület tehát 1750-es évekbeli gazdag kúria, szépen felújított díszteremmel, ahol az áhítatokat és a koncerteket tartjuk. A főépület, amely megtartotta eredeti jellegét, összeköttetésben áll az új épületrésszel, ahol az étkező és a nagyterem található. A teremben kandalló, kényelmes fotelok és asztalok vannak, itt sokan összegyűlnek, hogy beszélgessenek, kártyázzanak, vagy más társasjátékkal múlassák a tanítás utáni időt.

Az iskolában a zene mellett több más szak is van. Van Snowboard/Telemark sí, Labdajáték, Szabadidő Túra, Szabadidő Sport, Lovaglás, Adventure szak és a jövő évtől Művészet-Design szak is lesz. Igazából csak az Adventure szak igényel magyarázatot, a diákok ezen a szakon nem csinálnak mást, csak felkészülnek egy-egy nagy utazásra az országban, Európában vagy Ázsiában. A többi szakon tanulók is egész évben túráznak, síelnek, sportolnak, lovagolnak és kirándulnak. Az iskolától tízpercnyire van a sípálya. Nagyon kellemes. A szakok mellett számos választható tárgy is létezik, pl: gitártanulás, asztalosmunka, kötés-horgolás, festés, könyvolvasás, jéghoki, röplabda, síelés, boksz, hegymászás-falmászás, fotó, aerobic, golf, stb. A kötelező tárgyak a kereszténység/etika, illetve a filozófia/irodalom. Ezen kívül a diákok eldönthetik, hogy hova kívánnak utazni tanulmányi kirándulásra. Spanyolország-Marokkót, valamint Kína-Mongóliát ajánlják. A diákok a második félévtől részletesen tanulmányozzák a meglátogatandó ország történelmét, kultúráját, illetve nyelvét. A népfőiskola a norvég egyház népfőiskoláinak információs irodájához tartozik (IKF). A 77 norvégiai népfőiskolából 30 az IKF-hoz, 47 pedig az IF, a népfőiskolai információs irodához kötődik. Az iskolák Norvégiában elszórtan helyezkednek el, városok szélén, és kinn a természetben. A legdélebbi Agderben, a legészakibb pedig Pasvikban található, több mint 2000 km-re egymástól. Az iskolák szolgálatot is ellátnak, hiszen rengeteg ember, ország igényel segítséget. A szervezést a különböző missziói szervezetek látják el. Így fordulhatott elő az, hogy a nyugat-ázsiai hátrányos helyzetben elő keresztények életével is megismerkedhettünk. Két alkalommal az egész iskola részt vett egy-egy pénzgyűjtő akcióban, a hátrányos helyzetűek segítésére. Az iskola feladatául tűzte ki azt, hogy a Mongóliában élő, föld alatti csatornarendszerekben lakó utcagyerekeken segít. A segélyre szánt pénzt különböző akciókkal gyarapítjuk, például visszaváltható üvegeket gyűjtünk az iskola környékén.

Milyen egy tanítási nap? Minden reggel meg kell jelenni az étkezésen, és a reggeli áhítaton, melyet tanár, vagy diák tart. Ezen kívül a tanítási órákra is be kell járni. A népfőiskolákon nincsenek osztályzások, sem vizsgák.

Az áhítat után kezdődik a tanítás, mely az én esetemben zeneórákat jelent. Ezek állhatnak zeneelméletből, kóruspróbákból, közös zenélésből, bandapróbából, koncertjeink tervezéséből. És néha kávézással, teázással és vidám beszélgetésekkel. Ezen kívül mindenki választhat magának főhangszert, melyen egész- vagy félévig gyakorolhat. Én a zongorát választottam. A tanítási módszer meglepett. Általános iskolában négy évig jártam zongoraórákra. Kizárólag etűdöket és klasszikus darabokat gyakoroltattak velem. A zongoratanításról kialakult képem itt teljesen megváltozott. Bob Dylan, Beatles, musicalek, norvég szerzemények, népdalok és jó kis egyházi énekek a repertoárunk, mind a zongoratanulásban, mind pedig a kórusban. Ha éppen koncertre készülünk, akkor az iskola stúdiójában gyakorolunk. Ott senki sem zavar minket, a feladatra koncentrálhatunk. Ezeken az órákon kívül rengeteg mást is csinálunk. Például Oslóba megyünk zenei koncertre, vagy színházba. Például a Nyomorultak című – ma már – klasszikust nézhettük meg, illetve nézhették meg a többiek, mert én sajnos az országon áthaladó influenzajárvány áldozata lettem. Az ősz derekán a Norvég Operában láthattuk a Carment. Érdekes volt a sok északi típusú, szőke hajú és fehér bőrű embert látni, amint barna bőrű spanyolokat alakítanak. Az opera épülete meg sem közelíti a budapesti operaház szépségét. A karácsonyt megelőző időszakban még kétszer jártunk Oslóban. Trond Viggo Torgersen zenés estjén, és egy adventi koncerten. Nagyon tetszettek ezek a kiruccanások, felfedezhettem a fővárost.

Az első népfőiskolai napokon meglepett, hogy megértettem magam norvégul. Ez magyarországi tanáraim munkáját is dicséri. A norvég fiatalok nyitottak. Befogadtak közösségükbe, pedig két hét csúszással érkeztem. Magyarországról annyit tudnak, hogy gulyás és Budapest. Néhányan hallottak az Osztrák-Magyar Monarchiáról, keveset 1956-ról. Szóval volt mit bepótoltatnom velük. Január végétől magyaroktatást szerveztem hét résztvevővel. Az órákon a nyelvet, a történelmet és a kultúrát próbáltam unalommentesen tálalni nekik. Kezdetben érezhető volt, hogy nem tudtak mit kezdeni azzal, hogy beszélem a nyelvüket. Sokan angolra váltottak, és viccelődve vakargatták a fejüket, amikor norvégul válaszoltam vissza. Elvégre nyelvgyakorlás végett jöttem ide. Az egyetemen jóformán az oslói kiejtéssel foglalkozunk (másra nem is jutott idő), így fogalmam sem volt arról, hogy az ország más részéről érkezők milyen dialektusban beszélnek. Fél év után, ha nem hadarnak, megértem őket. A trondheimieket, a bergenieket, a nyugati partvidékieket. Az idősebbeket könnyebben megértem, mint a fiatalokat. Ennyire változna a nyelv?

Az őszi szünetet újdonsült barátom családjánál tölthettem. Először Gjøvikben, Hurdaltól északra, majd Tønsberg mellett. Jó volt látni Norvégiát belülről is. A mindennapi életet, a gjøviki tejtermelő parasztgazda megélhetési gondjait és életkörülményeit, melyek jobbak magyar társaiknál. Szerettem a tønsbergi vízvezetékszerelő és ötgyermekes családapa kimeríthetetlen humorát. A dél-norvégiai tájat. Életre szóló élmény volt. Karácsony közeledtével lángra lobbant a szívem egy északi leány iránt, akinek elragadta a szívét a magyar virtus, vagy valami ilyesmi... Az otthon töltött karácsonyi ünnepek várakozással teltek. Szerettem volna mihamarabb viszontlátni, visszatérni az iskolába, melyet szintúgy megszerettem.

A karácsony utáni időszak feltűnően gyorsan telt. Nemrég koncertkörúton volt az egész iskola Oslóban, egy középiskolában, aztán a Fredrikstad melletti kis gyülekezeti házban léptünk föl. A két koncert között egy másik népfőiskola diákjaival mérkőzhettünk meg a helyi húzósportágban, a röplabdában. Az egyik hétvégén pedig sínapot rendezett az iskola síosztálya. Még karácsony előtt beruháztam egy sífutó felszerelésbe, és nagyon megkedveltem ezt a sportot. Fárasztó, de jól megmozgatja a testet. Már ha van hó. Ugyanis a hógazdag Hurdalban tavaly csak novemberben esett a hó, de elolvadt, és szürke karácsony volt. De viszszaérkezésem napján leesett az első kiadós hó, és 18 -20 celsius fok hideg volt. A téli szünetben barátnőm elvitt Telemarkba egy kis hyttetur-re, azaz szabadfordításban, „magyar kifejezéssel”: víkendezni.

Tamás komolyan vette a norvég nyelv tanulását. Ebben nagy segítségére volt, hogy ”24 órás üzemben” gyakorolhatta a népfőiskolás tanulótársaival. S nem utolsó sorban újdosült barátnője, Mari segítségével. Még a Skandinavisztika szak befejezése előtt felkértem őket, hogy Knut Hamsun: En Fjøjte lød i mit Blod (Gyldendal, 2003) című versgyűjteményfordításomhoz készítsenek nyersfordítást. Hamsun korábban kötetben nem közölt verseit Lars Frode Larsen irodalomkutató gyűjtötte össze napilapokból, folyóiratokból s egyéb kéziratokból. Verselésemben a Nagyvilág kiadónál jelent meg 2011-ben Furulya szólt a véremben címmel. Munkánk közben módom nyílt arra, hogy megismerhessem Tamás sokoldalúságát, érzékenységét, emberi értékeit. Kíváncsi voltam arra is, hogy a nem kis nehézséget jelentő szöveg fordítása közben maradt-e Tamásnak és Marinak ereje arra, hogy egy-egy versnél vagy részletnél elmerüljenek a nyelvi furcsaságokban, vagy utánajárjanak a történelmi vonatkozásoknak is. Örömmel ”panaszolták”, hogy rengeteg tájszóval, szólással kellett megbirkózniuk. Akadt olyan étel, ami azóta lekerült az asztalokról, s csak más korabeli szövegekből lehetett kideríteni, kikövetkeztetni, hogy mi is lehetett az. Kértem, hogy jelöljenek meg egy verset, amit mindketten megszerettek.Tamás nem létező bajsza alatt mosolyogva a következőt választotta:

AMOTT RIKÁCSOL

Amott rikácsol egy madár...

Most látom csak, nem is madár.

Farkát billegető kakas kukorékol.

Akárhogy is, szégyen és gyalázat

ekkora lármát csapni.


Mi az ördögért rikácsol

nem fogná be inkább a csőrét?

Bizony mondom, érthetetlen!

Kora reggel a tanyán

egy kakas kukorékol...         (Mari Elvsåshagen és Forró Tamás nyersfordítása alapján Kovács katáng Ferenc ültette át magyarra)

Közben felkértem Tamást, hogy egy általam összeállítandó antológiába fordítson le egy prózarészletet. Mari ebben is nagy segítségére volt. Megjelent a Napút folyóirat 2011 augusztusi számában (Mikkel Bugge: A fundamentumon át). Alább egy rövid részletet olvashatunk belőle.

„[...]Három hete költöztek ide, de még nem találkoztak skandinávval. Először azt hitték, hogy könnyen elboldogulnak egyedül is. Annak ellenére, hogy Bulgária NATO- és EU-tagállam, ez a korábbi keleti blokkhoz tartozó ország velejéig korrupt és szörnyen szegény. Csak nagy nehezen találtak maguknak egy házat a város szélén. Az életminőség drasztikus csökkenése a vártnál sokkal jobban megviselte őket. Az áramszolgáltatás akadozott, éjszakára központilag kikapcsolták a gázt, és időnként a vízhiányt is megérezték. Házmestert, házvezetőt és kertészt alkalmaztak. A nagykövetségen keresztül pedig hozzájutottak egy amerikai orvos telefonszámához. Hasi panaszok, végtagfájdalmak, tüdőbántalmak. Elsőként a nő látogatja meg a doktort, és próbálja követni a tanácsait: simple procedure és  Liflexagon. Még mindig nyár van. Augusztus. Egész nap világos és meleg. A férfi kint ül a várószobában. Hazafelé a vonaton két idős nő szól hozzájuk, nem értik ezt a nyelvet, csak bólogatnak, végül az asszonyok elfordulnak tőlük, és egymással beszélgetnek. Egy fiú rágyújt a közelükben. Csak szegénység van a nagyvárosokon kívül, vagyis igazából mindenütt, kivéve a főváros egy-két kerületét. Cigányok. Drog. Erről beszélgetnek. A két idős nő kimegy a kupéból, és a nő átül a férfi mellé. A haladási iránynak háttal. A lapos lápvidék közelít feléjük, majd távolodik. Nézik az óriási, rozsdás gyárépületeket. A magasba szökő gyárkéményeket. A nő kezét a férfi ölébe teszi, és hirtelen tisztán emlékszik egy sok évvel korábbi autós kirándulásra, akkor is mellette ült, az anyósülésen, a gyerekek hátul, a férfinak hirtelen fékeznie kellett, ő előrelendült, a biztonsági öv a mellcsontjára feszült, és a teste kicsavarodott, feje félig hátrahajolt a gyerekek felé. Hirtelen úgy érezte, hogy nem tudja, kik ők, mintha több éve nem látta volna őket, mint azok a hágai nagynénik, vagy a haugesundi barátok, akiknek kis időbe telik, míg az új arcvonások mögött felfedezik azokat a gyerekeket, akikre két nyár távlatából emlékeznek. Továbbra is ez a túra jár az eszében, útban a nyaraló felé, amit még útközben, Hvalerben kölcsönöztek ki, az autóban érezni lehet a túlérett banán illatát, több mint egy éve ez az első szabadságuk, a gyerekek a hátsó ülésen zajongnak, élesen süt a nap, látni akarja a tengert, pont a kanyar után van. A vonat megáll egy vasútállomás szétesőben lévő épületénél. Emberek jönnek, hátukon batyu. Jönnek a gazzal benőtt síneken át. A vonat nagy lendülettel indul újra. A hegyek között Szent Ágoston rendi kolostor romjai. „

 

S elértünk Tamás életében ahhoz az időszakhoz, amikor a Eötvös Loránd Tudomány Egyetemen időszerűvé vált diplomamunkájának a megírása. 2009-ben Tamás  elnyerte a Norvég Külügyminisztérium ösztöndíját. Ez hozta magával azt a lehetőséget, hogy egy, a két országot érintő témában írjon szakdolgozatot. Történelem szakon a Norvégiába került 56-os magyarokról készítette a diplomamunkáját. Ez 2016-ban szerkesztésemben, kissé átdolgozott formában könyvalakban is megjelent az Ágyhegy könyvek sorozatban (1956-os magyar menekültek Norvégiában, ISBN: 9789635524662). E kötet kapcsán beszélgetett vele Gyönki Viktória az ÚJKOR.hu munkatársa.

 

Újkor.hu: Az 1956-os eseményekkel kapcsolatban talán az egyik legérdekesebb kérdés, hogy miként reagált a közvélemény Norvégiában?

Forró Tamás: Kutatásomhoz, többek között, az Aftenposten nevű jobboldali ellenzéki lapot vizsgáltam, 1956. október 22-től 1958-ig. Ez a lap a korban jobboldali beállítottságú volt, és naponta kétszer jelent meg, tehát volt esti kiadás is. Ebben az időben Norvégiában a Munkáspárt volt hatalmon, és a parlamentben a Kommunista Párt is ott volt. Egy, az Osloi Egyetemen írt szakdolgozatot olvastam, amely egy baloldali újságot tanulmányozott. Ez a munka is több ponton tárgyalta a magyar forradalom eseményeit.

Főként az Aftenposten olvasásakor derült ki az számomra, hogy a norvégokat –  főként az ifjúságot és a középosztályt – érdekelte, hogy mi zajlik Magyarországon, és még több információt akartak erről megtudni. Október 22-én még semmi hír nem volt, de 23-án már megemlítették, hogy valami történik Magyarországon. Ezután október 24-től egészen 1957 januárjáig napi szinten írtak valamit. Az újságcikkeket elnézve megállapítható, hogy jól lefedték az eseményeket.

A politikában leginkább aktív réteg a diákság volt. Tüntetéseket rendeztek az érintett államok nagykövetségei előtt, és konferenciát szerveztek novemberben, ahová politikusokat, szociológusokat és történészeket hívtak meg. Ha megnézzük a korabeli fotókat, láthatjuk, hogy főleg fiatalok voltak jelen a tüntetéseken.

Ahogy említetted, Norvégiának munkáspárti kormánya volt ebben az időszakban. Hogyan viszonyult a norvég külpolitika a forradalomhoz?

A tüntetések fölerősödtek november 4-én, főként azért, mert a norvég kormány hivatalosan nem lépett semmit október 23-a és november vége között. Voltak háttértárgyalások, de nyíltan nem tettek semmit, aminek több oka volt. Ugyanakkor az újságban megkezdődött az azonnali segítségnyújtás lehetőségének megrajzolása. Október végén a háttérben fölállt egy vegyes civil és állami bizottság, amely megállapította, hogy mire lenne szükség, és ezt közzé is tették a sajtóban. Igazából pénzre volt a legnagyobb szükség, mert sok dolgot helyben, Ausztriában vásároltak meg a menekültek részére. A már említett Aftenposten is gyűjtött, a Norvég Királyi Televízió (NRK) pedig lottót szervezett. A norvég állam nem tudott megfelelő anyagi segítséget nyújtani, emiatt kellett a lakosságot mozgósítani. A közvéleményt nem csak a pénzügyi segítség érdekelte, hanem a magyarok sorsa is. Sok egyéni sorsokat bemutató cikk született, dolgoztak is norvég újságírók Bécsben, és beszámoltak az eseményekről egészen részletesen.

A norvég nép azt szerette volna, ha a magyarok Norvégiába jöhettek volna, de ez akadályba ütközött az állam részéről. Novemberben úgy gondolták a vegyes civil-állami szervek, hogy a helyi segítségnyújtásra kell összpontosítani. A közvélemény nem volt elégedett a kormánnyal, legalábbis az ellenzéki Aftenposten ezt így mutatta be. Ugyanakkor az Északi Fény (Nordlys) kommunista ellenzéki lap  válsághelyzetbe került, hiszen mindig is támogatták a szovjet politikát. Most azonban nem tudták, hogyan értékeljék a helyzetet: egy fasiszta felkelésről van-e szó, vagy pedig a középosztály lépett fel a szovjeturalom ellen?

Térjünk vissza a segítségnyújtásra, amelyet a magyarok Norvégiából kaptak. Milyen szervezetek álltak emögött?

Egyrészt a nemzetközi civilszervezetek, mint a vöröskereszt és a norvégiai alapításúak, mint a Norvég Népi Szolgálat (Norsk Folkehjelp). De magánszemélyek is segítettek, az egyetemi diákokon kívül olyan magyarok, akik 1939 óta, vagy még régebben éltek Norvégiában. Az állam anyagiakban kis mértékben segített, azonban infrastruktúrát (szállás, költöztetés, bürokrácia) és megfelelő nemzetközi jogi helyzetet teremtett. Az állam döntötte el, hogy hányan jöhettek – ez elsősorban a Munkaügyi- és Külügyminisztérium feladata volt. Az ellátási feladatokban azonban a Vöröskereszt, az Evangélikus Egyház és a NF vett részt, Norvégiában, Ausztriában és Jugoszláviában egyaránt. A befogadható magyarok maximális száma 1500 körül volt, ezt nem lehetett túllépni. Az adatok alapján végül 1439 ember érkezett hivatalosan Norvégiába, de lehet, hogy van átfedés.

Hogyan képzelték el a magyarok társadalmi integrációját?

Az alapvető elképzelés az volt, hogy azok jöhetnek, akik dolgozni tudnak. Így elsősorban a munkaképesek jöttek, illetve fiatalkorúak. Az utóbbi nehézséget okozott, hiszen az 1951-es ENSZ jogszabályok alapján őket szülői beleegyezés nélkül nem lehetne befogadni. Megvolt az esély tehát, hogy őket vissza kell majd küldeni. ’57 januárjától viszont megváltozott a hozzáállás. Inkább a családokra koncentráltak, illetve a betegekre. Sokan lettek TBC-sek az osztrák táborokban, és rajtuk is szerettek volna segíteni. Ennek lehetséges oka, hogy a bécsi norvég kapcsolattartó maga is orvos volt, és tbc-s betegekkel foglalkozott korábban. Az ’56-os magyarok ügyében már együttműködött az állam ezekkel a magánszervezetekkel. A Norvég Menekültügyi Tanácson belül létrehoztak egy albizottságot, amely csakis a magyar üggyel foglalkozott. Itt a fő kérdés az volt, hogy ki hova fog költözni, és hol fog dolgozni. Egyénileg vizsgáltak mindenkit, hogy megtudják, ki milyen munkát tud végezni, milyen tanulmányi háttérrel rendelkezik. Az 1951-es ENSZ menekültügyi határozat előírja, hogy a menekülteket nem lehet csoportként kezelni. Ezért is nem volt lehetséges több embert behozni, mert nem volt meg az államapparátus, hogy ennyi emberrel egyénileg foglalkozzanak. Még úgy sem, hogy a tartózkodási engedélyekkel, munkavállalási engedélyekkel és ideiglenes útlevelekkel a rendőrség foglalkozott. Az integráció a háttérben zajlott, a menekülteknek Norvégiába érkezésük után már volt lehetőségük nyelvet tanulni, és voltak orientációs előadások is, hogy mit kell csinálni, mik az elvárások, lehetőségek. A Norvég Diákszövetség segítségével elkészült egy szótár, amit kiosztottak a magyarok között. 1956 előtt Norvégiába került magyarokat is hívtak ezekbe a táborokba, hogy segítsék a menekülteket. Voltaképpen nem integráció, hanem asszimiláció valósult meg, amit egy 1986-os kutatás részben meg is erősített. Sokan beházasodtak norvég családokba. A norvégok úgy tekintettek a magyarokra, mint új polgártársakra, és 1959 után el is halt az érdeklődés a magyar ügy iránt. Ez sokaknak rosszul esett, úgy érezték, hogy elfelejtkeztek róluk.

Végül tehát körülbelül 1500 magyar jött Norvégiába. Mikor érkeztek, hány csoportról tudunk?

1956 karácsonya előtt érkezett 300 fő. 1957 januárjában egy másik 300 fős csoport, áprilisban ugyanennyi. A diákszervezetek körülbelül 200 főt hoztak be. A többiek mindenféle más úton-módon jöttek. Volt valaki, aki először eljutott Dominikára, és onnan repült Norvégiába. Ezen kívül két csoport jött Jugoszláviából. Összességében a magyar menekültek 1956 decemberétől 1959 tavaszáig érkeztek Norvégiába. Talán még voltak egyénileg érkezők, de ezekről nem tudok biztosat, mert az állami, hivatalos iratokat kutattam.

Hányan döntöttek úgy, hogy maradnak Norvégiában?

A rendőrség nyilvántartásában lehet utána nézni, hogy évente kik kaptak állampolgárságot, de azt már nem lehet tudni, hogy mi lett velük. Aki nem kapott állampolgárságot, az vélhetőleg vagy tovább utazott, vagy hazatért. Sokan utaztak tovább Amerikába, Kanadába, Németországba, vagy ahol volt külföldön élő rokonuk. Aki ezt bejelentette, arról lehet tudni, aki nem, arról nem. A Norvég Statisztikai Hivatal irattára is segített, de ennek ellenére is nehéz megmondani, pontosan hányan maradtak Norvégiában. Én úgy becsülném, hogy 5-10%-uk ment vissza Magyarországra. Sokan azért tértek haza, mert nem tudták megoldani családjuk kiutazását, és nem akartak várni. Így is végleg szétszakadt sok család, sokan elváltak. 1963 után, amikor a felkelők amnesztiát kaptak, már egyszerűbb volt a hazautazás és a családegyesítés. Azok jártak jól, akik ki tudták várni ezt a hat évet. A norvég vöröskereszt fennmaradt levelezései tanúskodnak a tönkrement és kettétört életekről.

Visszatérve a nemzetközi politikára, befolyásolta a magyarok befogadása a szovjet-norvég viszonyt?

Abszolút. Ha Svédországot és Dániát nézzük, ők már október-november fordulóján fogadtak be magyarokat. A norvégoknál volt egy kis gond a külügyben – a szuezi válság is ebben az időben zajlott. Ez gondot jelentett a NATO-nak. Ráadásul Norvégia határos volt a Szovjetunióval – ez igaz Svédországra is, de ők nem voltak NATO tagok.

Eközben a Munkáspárt kezdett távolodni a Kommunista Párttól, és 1956-ban már csak ők voltak hatalmon, míg korábban koalícióban vezették az országot. A Kommunisták tehát már nem tudtak akkora hatást gyakorolni, és rosszul érintették őket az 1956-os események. A kommunisták kezdtek eltávolodni a sztálinista vonaltól, és a titói mintát akarták használni. A kormány pedig egy, az 1940-es német megszálláshoz hasonló szovjet megszállástól félt. Ezért nem is mertek komolyan a magyarok ügyével foglalkozni 1956 novemberéig. A jobboldali sajtó erősen kritizálta a kormányt, amihez csatlakoztak a segélyszervezetek szintén jobboldali vezetői. Ennek ellenére a kormány kivárta, hogy elcsituljon a szuezi válság, és utána kezdett el intézkedni a magyarok ügyében. Addig csak Ausztriában folyt a segítségnyújtás.

A Norvégiában maradt magyarok sorsával kapcsolatban érdekes lehet, hogy volt-e bármilyen szerveződés, amely elősegítette kapcsolattartásukat, összetartozásukat és kultúrájuk megőrzését?

Először is a norvégok törekedtek arra, hogy ne táborként működjenek a menekültek első befogadó központjai, legalábbis elnevezésben. Ezeken a helyeken születhettek valószínűleg új ismeretségek, barátságok, amelyek megmaradhattak. De ezt nem kutattam olyan részletesen. Amit biztosan tudni lehet, hogy a menekülteket végül a Trondheimtől délre eső területen osztották el – volt, aki városba került, volt, aki vidékre. Közösségek elsősorban a városokban alakulhattak ki, mint például Bergenben, Stavangerben, Trondheimben vagy Oslóban. Igazán jól a fővárosban működött a közösség, hiszen ott már volt korábban a 1937-től létező Norvég-Magyar Egyesület. Tagjaik között akadtak olyanok, akik az ország iránt érdeklődtek, oda házasodtak, vagy a norvég kultúra iránt érdeklődtek. Az egyesületben tehát nem csak magyarok, hanem vegyes házasságban születettek is voltak. Az ’56-os magyarok élesztették föl ezt a közösséget – ezt a szervezet évkönyvei is igazolják. Programjaik nagy része két nyelven zajlott, mivel a tagság is két nemzetiségű volt. A szervezet egyik emblematikus tagja volt Odd Nansen, a híres sarkkutató, Fridtjof Nansen fia. Mindketten sokat tettek a 20. században menekültekért. Fritjof az első világháborús hadifoglyokat karolta fel, Odd pedig a magyar 56-osokat. Érdekes, hogy az 1960-as és 70-es években egyre több magyar 56-os költözött a városokba, és ezen belül Oslóba. Így létrejött egy jó közösség, de ez a 80-as években ismét elhalni látszott. Talán azért, mert a második generációs magyarok öntudata nem volt erős. Inkább csak az idősek jártak már az egyesületbe, de ez a generáció lassan inaktívvá vált. Persze újabb és újabb emberek érkeztek, de már mint disszidensek. Az persze már egy más történet.”

Gyönki Viktória ÚJKOR.hu 2016. 10. 22.

http://ujkor.hu/content/norvegia-es-1956-interju-forro-tamas-kutatoval

 

Az Országos Idegennyelvű Könyvtár az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára nemzetközi konferenciát rendezett Budapesten. Engem kértek meg főszervezőnek, míg a könyvtár munkatársai a technikai dogokat bonyolították. A konferencia védnöke és levezető elnöke Dr. Jeszenszky Géza egyetemi magántanár, korábbi külügyminiszter és oslói nagykövet volt, s az egyik meghívott előadó Forró Tamás lett. Már akkor felmerült, hogy megromlott egészségi állapota meggátolja előadásának személyes tolmácsolását. Hála Istennek sikerült jelen lennie, részt vennie a kétnapos rendezvénysorozaton. Ezután megkezdődött a versenyfutása az idővel. Élettársa, Mari segítségével Karinthy Márton Ördöggörcs című regényének norvég fordításán dolgozott. Sürgette a leadási határidő, és egy másik kétnyelvű kötet összeállítását is tervezgettük. Nem kímélte a kór, brutálisan, agresszívan tört rá s ragadta el tőlünk fiatalon. Norvégiai népfőiskolai élményeiről írott soraival emlékezzünk rá!

”A népfőiskola arról szól, hogy barátokat szerezz az ország, vagy a világ más részeiről, ismerkedj, és olyasvalamivel foglalkozz mindenféle megkötés nélkül egy éven át, ami igazán érdekel. Nagyszerű lehetőség a 16-19 éveseknek: gondolkozási idő az egyetem vagy a főiskola előtt. És mindez nem otthon, a mama szoknyája mellett, hanem nagyjából szabadon, jól felépített, biztonságos környezetben. […]A népfőiskolán rengeteg maradandó élménnyel gazdagodtam. Kitárult előttem a világ. Új barátokat szerezhettem. Otthontól távol, mégis otthon.”

 

Összeállította: Kovács katáng Ferenc                       Oslo, 2018. június 




Mari rokonainál
Norvég tél Marival
Búcsú a Népfőiskolától
Mari és Tamás
Előttünk jártak V. Forró Tamás (1985-2017) - Borítókép