Babics Imre
2018. 03. 26.
Megosztás



                            Kapitány

 

                    Elfáradtam, fiúk,

                          de tényleg,

                    rímelgetek, kiút

                          nincs, fénylek

magamban magamnak, a kitagadottság

sötét vizein, „Miért nem takarodsz át

holtak közé?” kérdik valójukban azok,

                          kik miatt

keserves kenyér jutott osztályrészemül;

                          égi hab

hömpölygésében – honunk valahány vacog

csak, míg én hűs korallbarlangban feküdnék,

így lesz, s akkor kárörömtől megrészegül

                    az összes lékelő

                          lyuklélek;

                    létutó, lételő:

                          űrszélek

varratán siklunk, hullám forr, zúg: Esküd még

köt! s a hajóhídról roskadok kolibrik

szárnycsapásai közé vissza, láptavak

szúnyogfelhője intésem: Ide a vak,

vén lantost, járjon körbe a rumos ibrik;

ha rólam hantálsz, pöcsös, halkítsd le szavad!



                                 Hajóács

 

             Hol eszmék teremnek,

voltam nagy békesség lebegő lakója,

ácsoltam hajóm, palánkja csont, bőr, zsiger,

                         vízre löktem

             bűn, ha nem teszem meg ,

s párhuzamos villámcsapás volt a sólya,

s iker hullócsillag-pálya volt a sólya,

a Sötét Kor zátonyán rögtön megfeneklett,

és sikongott súlytalan, sekély sereglet

                         ott, mögöttem,

s csak én hittem: leszek e regattán, ki nyer,

                         s végre megtér

tükörsima tengerre, ám magasodtak

pálcikaemberkék faragta keresztek,

             szerény személyemnek

szólók, de bolond, kinek úgy tűnik, vesztek,

érdeke tajték csupán, s élőhalottak

foszló nádtutaján evickél, míg tőlem

                         vörösbegy kér

fészket az árbockosárban, s fönn mező len

is nő nekem, s pókfonál, kőbe eresztett.