ARANY PÁLYÁZAT 7.

Szabó András
2018. 02. 23.
Megosztás


Korán elköteleztem magam a verssel és annak megszólaltatásával. Tanárember édesapám mozdított a költészet irányába, s már elemi- és középiskolás koromban szavalóversenyek, szépkiejtési versenyek részese, nyertese lettem. A budapesti bölcsészkar hallgatójaként az ELTE Balassi Bálint szavalókörének tagjaként a versmondó kör szinte minden előadásán szerepeltem. Emlékezetes élményem a ’70-es évek közepéről, a Latinovits Zoltán rendezte Radnóti és Balassi műsorunk. Érdeklődésem egyre elmélyültebben a határon túli magyar irodalmak felé fordult. E tárgykörben mutattam be irodalmi összeállításaimat a budapesti Egyetemi Színpadon, hogy aztán ugyanez az érdeklődés elvezessen a két világháború közötti magyar irodalom megszólaltatásáig. A személyes emberi létezés alapkérdései a régiségben valószínűleg ugyanazzal a súllyal kerültek az eszmélés és elmélkedés homlokterébe, mint ma, csak talán eleink ezekre a kérdésekre emelkedettebben, találóbban találták meg a válaszokat. Balassi nekem ma is irányt mutató sarkcsillag: költészete eligazító, rendező erő az életemben. Jelenvalóság. Megnyugtat a közelsége, még négyszáz év távolából is. Ezért tartom fontosnak régi magyarságunk versek és prózák által történő megidézését. Jelenleg ez az irodalom hat rám a legerőteljesebben, ezekből a századokból merítek példát műsoraim elkészítéséhez. ( Önéletrajzomhoz csatolt „ vallomás „ ) Szabó András 1953-ban születtem Balassagyarmaton. Általános és középiskolai tanulmányaimat is ebben a kis vidéki városban végeztem. Budapesten az ELTE bölcsészettudományi karán szereztem magyar szakos tanári diplomát. „Egy idill-típus jelentésváltozatai” címmel készítettem el doktori disszertációmat Jókai, Mikszáth, Krúdy és Móricz műveiből. Rendszeresen publikálok a Hitel, a Magyar Napló folyóiratokban, ez utóbbi könyvkiadó jelentette meg legutóbb Legenda ez is címmel irodalmi tanulmányaimat és esszékötetemet. Előadóművészként érdeklődésem a határainkon túli magyar irodalmak, a két világháború közötti népi irodalom megszólaltatása felé fordult. E tárgykörökben mutattam be szerkesztett műsoraimat. Egyre fontosabbnak tartom régi magyarságunk versek és prózák által történő megidézését. Jelenleg ez hat rám legerőteljesebben.


Ég a napmelegtől…”

(Év- és napszak Petőfinél és Aranynál)

 

 

„Azzal vádolnak némelyek, hogy én el vagyok fogulva a költők ellen. Ez udvarias kifejezése annak, hogy magamon kívül senkit sem akarok költőnek ismerni….”
Aki ezeket a sorokat leendő barátjának papírra veti, már túl van a megmérettetésen, mely az elsöprő sikert, az országos ismertséget hozza meg számára. A vádként felhozott állítás bumerángként visszaüt arra, aki írta. Nincs tévedés, a levélrészlet gazdája valóban ilyen. Becsvágyó, önérzetes lélek, aki az első pillanatban tisztában van istenáldotta tehetségével, s ennek hangot is ad, meglehetősen eredeti módon, még mielőtt a világ tudna róla: Ki vagyok én?/ Nem mondom meg; / Ha megmondom: rám ismernek. / Pedig, ha rám ismernének? / Legalább is felkötnének …”
Hány éves ez az ember?  – kérdezi érdeklődve a kortársak feljegyzése szerint – a Toldi írójáról. Megnyugszik, mikor értésére adják, hogy Arany hat évvel idősebb nála. Mi mindent tud ő hat év alatt letenni az irodalom asztalára, ha létezik egyáltalán az irodalomnak az élővilág evolúciójához mérhető története.
Talán ekkor, a bírálóbizottság által egyhangúlag első helyre javasolt „költői beszély” kézhezvételének pillanatában kísérti meg Petőfit múló alkalomra a féltékenység, hogy aztán mindvégig a legendásan meghitt barátság üsse rá pecsétjét kettejük kapcsolatára.
Ám egyetlen, a puszta feltevésnél talán valóságosabb alapokon álló költői versengés mégis mintha megjelenne köztük, melyet nem várt módon – az egymásról való tudás nyitányában – a „csendesebb” pályatárs, Arany kezdeményez.  A megválaszolatlan kérdéstől nem tudok szabadulni, feltevésemre megerősítést nem kaptam, gyanítom, mégis igazam van.
Irodalmunkban nem egy alkalommal fordul elő, hogy egy sorkezdet, egy motívummá sűrűsödő szókép inspirálóan hat a későbbi műalkotásra. Ányos Pál, pálos rendi szerzetes, költő az Egy boldogtalannak panaszai a halovány holdnál című, a magyar irodalmi szentimentalizmus egyik ismert költeményében, így zárja versét: Talán majd valaki jön sírom széllére, / s akasztván egy darab fátyolt keresztyére, / Reá emlékezik baráttya szívére, / Egy könyvet gördítvén hideg tetemére!
Petőfi költői világának eredetiségét sem a kortársak, sem az utókor nem kérdőjelezte meg. A formateremtő, újító költők közé tartozott mindenképpen, Arany e téren elmaradt mögötte. Arról sem tudunk semmi bizonyosat, hogy vajon olvasta-e Ányost, s találkozott- e a papköltő versével. Feltehetően, igen.  A fátyolt keresztre „akasztó” (ugyanez a kifejezés Petőfinél) kép, a közköltészet kevésbé ismert darabjain keresztül is eljuthatott a költőhöz. Egy biztos: a motívumot az Ányos-vers őrizte meg legteljesebben, s mintha a tőle megörökölt kép hatott volna a Szeptember végén mindent feloldó, a szenvedést is elaltató, a teremtés rendjében megnyugvást találó sorára.
Arany Toldijának ősforrása, ezt Arany a hivatkozások szintjén természetesen vállalja, énekei elején idézi, Ilosvai Péter 1574-ben írt históriás költeménye Toldi Miklósról. Létezik azonban egy másik elbeszélő költemény a híres vitézről, melyet Vörösmarty Mihály írt 1833-ban (ősforrása ennek is Ilosvai munkája), s mely Az ősz bajnok címet kapja. Ilosvai költeményéből Vörösmarty az öreg Toldit, az elfeledett, valamikori hőst emeli át történetébe, akinek Lova rossz szeméten / Teng erőtlenül; / Súlyos kardja, vérte / Porban feketül.  Az események menete mindenben megegyezik - az öregség és elhagyatottság látványának vigasztalan ábrázolását követően - az eredeti, Ilosvai által elbeszélt cselekménnyel; a kérkedő olasz bajnokot az öreg Toldi legyőzi. Hogy kimutathatóan hatott Aranyra Vörösmarty költeménye, arra legyen példa a barátcsuhába öltözött, élemedett kora ellenére még mindig rettentő erővel bíró ősz bajnok leírása:

Szőrcsuhával van befedve;
Dombos mellén terjedezve
Ősz szakálla leng.
Lóg nyakában bús csuklyája;
De ijesztő nagy szálfája
Vas kezében reng.
Oldalára felcsatolva
Hosszú kardja lóg ragyogva.

S hogy mennyire adott Arany a Toldi-monda ébresztésében érintett nagy pályatárs ítéletére, arra bizonyság, hogy a forradalom lázas napjaiban arra kéri Petőfit, hogy a Toldi estéje kéziratát mutassa meg Vörösmartynak.
A fentebb már említett, megerősítésre váró feltevés a János vitéz és a Toldi egy konkrét, az események alakulása szempontjából lényeges részletének hasonlóságát érinti. Miről van szó? A János vitéznek és a Toldinak nyitó jelenetéről, a mindkét művet elindító kezdő képsorról, az azonos év- és napszakról, a történéseknek otthont adó nyáridőről.
 A Toldi első énekének indító sora ugyanazzal a rokon metonímiával érzékelteti a természeti időt, mint Petőfi. Nem szövegszerű egyezésben, de az ábrázolás szóképeinek hasonlóságában a Toldi indítása a János vitéz első sorának leképezése. A déli, vagy dél közeli órák rekkenő forróságának azonos stilisztikai eszközzel történő visszaadása állítja párhuzamba Petőfi és Arany sorát. ”Tüzesen süt le a nyári nap sugára” – olvassuk Petőfinél.  „Ég a napmelegtől a kopár szik sarja.” – kezdi Arany a Toldit.  Azonos szerepet betöltő igei metonímia, „süt”,”ég” vizionálja elénk mindkét esetben az embert és állatot sújtó kibírhatatlan hőséget. Mintha tudatosan törekedne a Toldi szerzője arra, hogy Petőfi verses elbeszélésének szemléletes nyitó képét felhasználva indítsa útjára költeményét. Itt érzem a sejtett vetélkedést, a tehetségpróbáló igyekezetet Arany részéről; mit tudok én tovább gombolyítani a pályatárs sorából, hogyan tudom az elhíresült költemény elejének valószínűleg úton-útfélen idézett remeklését egy új történet indító helyzetébe ágyazni?
Az eredmény igen beszédes; rávilágít a két költő habitusára is. Tegyük egymás mellé a János vitéz és a Toldi első énekének négy sorát.

Tüzesen süt le a nyári nap sugára
Az ég tetejéről a juhászbojtárra.
Fölösleges dolog sütnie oly nagyon

A juhásznak úgyis nagy melege vagyon.

A nyári nap sugara, mint egy színpadi fényszóró, bevilágítja a teret, ahol már jelen van a költemény főhőse. Az év- és napszak egy ecsetvonás gyorsaságával történő felvillantása magába sűríti a nyári forróságot, s a tájban a juhászbojtárt, kinek lángoló szerelméből egy kis kóstolót már előre kap az olvasó. Arany képtelen erre a nagy iramú, átmenet nélküli történet mesélésre. Egészen más lelkialkat, mint pályatársa, megfontoltabb, higgadtabb természet, s ez tárgya kibontásában is nyomot hagy. Lényegesen részletezőbb képet kapunk az alföldi tájról Toldi írójától, mint a villanó ecsetvonással, odavetett színekkel és kontúrokkal dolgozó Petőfitől.

Ég a napmelegtől a kopár szík sarja,
Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta;
Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben,
Nincs tenyérnyi zöld hely nagy határ mezőben
.

Petőfi a maga gyors, a lényeget azonnal láttatni kívánó hevületével már a második sorban szerepelteti, bemutatja Kukorica Jancsit. Arany kivár. Megjelenik a tájban ugyan az ember, de Toldi még rejtve marad.

Boglyák hűvösében tíz-tizenkét szolga
Hortyog, mintha legjobb rendin menne dolga;
Hej, pedig üresen, vagy félig rakottan
Nagy szénásszekerek álldogálnak ottan.

A nagy erejű fiú színre lépését még megelőzi a puszta síkságát szürreális módon megtörő, ahhoz elengedhetetlenül hozzátartozó „legnemzetibb kútalkotmány” (Herman Ottó kifejezése), a gémeskútnak vérszívó szúnyog képzetét keltő megörökítése. A mindennapi élet e nélkülözhetetlen tartozéka, a bólintó eperfa mellett ott magasodott a szalontai portán is, a kis Arany naponta találkozott igéző látványával, merített is vizéből, nem csoda hát, ha más verseiben is felbukkan ösztövér teste. (Egy sovár kút… hosszú nyakát szomjan emelte égnek / Féllábon álló, ostoratlan géme – olvassuk a Bolond Istókban. De idézhetnénk Az elhagyott lak sorát: Nyöszörög a kútgém betegen…Vagy,a Toldi X. énekében: Egy szomjú kútágas  ácsorgott előtte… )
A gém ostorához – maradva a Toldinál – a rekkenő forróságban nem nyúl senki, az ökrök szomjan delelnek a vályúnál, a béresek árnyékban hűsölnek, nincs közöttük egy sem, aki vizet öntene elébük. Ez a mozdulatlanságra kárhoztatott pusztai világ, szinte az egész univerzumot elöntő sivárság az a miliő, melyben Toldi, mint egy gongütésre, belép a színpadi térbe.

Egy, csak egy legény van talpon a vidéken,
Meddig a szem ellát puszta földön égen;
Szörnyű vendégoldal reng araszos vállán,
Pedig még legénytoll sem pehelyzik állán.

Akárcsak a János vitéz nyitó jelenetében, Arany is beavat Miklós érzésvilágába, mely esetében nem a szerelem, hanem a vitézi élet számára egyelőre még elérhetetlen álmának megvalósulása. Egy többre, nagyobb feladatokra teremtett ember áll előttünk, mint amire környezete predesztinálta. A pehelysúlyként cipelt vendégoldal a vállán a majdani híres bajnok megelőlegezett attribútuma. A rúd, mellyel az utat mutatja a leventék nagy csodálatára, öldöklő kopjává változik kezében a király környezetében a lovagi csatákon. A cselekmény, a tulajdonképpeni történés, annak rendje-módja szerint, az év- és napszak, s a tájban megjelenő ember (főhős) bemutatása után veszi kezdetét mindkét elbeszélő költeményben. Csak ezek után indulhat el Toldi, hogy faluja határából kilépve, sok nehézségen, kalandon át eljusson a királyi udvarig.

Nagy erőt érzek mind a két karomban,
Nem vesztegetem azt szérűn és malomban;
Édes apámnak is hallám vitézségét:
Hát csak én gyaláznám meg a nemzetségét?
Felmegyek Budára bajnok katonának,
Mutatok valamit ottan a királynak…

Fürgébb, szaladósabb lábakkal előtte fut János vitéz. Térben és időben neki kell messzebbre eljutnia, mint nagy erejű, súlyos léptű társának. Várja őt Iluskája, az Óriások földje, Tündérország. Toldit Lajos király udvara, Rozgonyi Piroska, a cseh és itáliai hadjárat, a bajnoki csaták. De indulásuk pillanatában, a történések kezdetén, az akkor még be nem látható út elején, ugyanaz a nyári nap ontja melegét kettejükre.