ARANY PÁLYÁZAT 6.

Mestyanek Zsolt
2018. 02. 16.
Megosztás



Azért szeretem arany Jánost, mert…

 

„Arany János utca következik… az ajtók záródnak… a Deák Ferenc tér következik.” A legtöbb embernek annyi élménye marad Aranyról, mint metró utasának. Nekem egész életre szóló barátom lett

Első élményem, mint sok kisgyermeknek, a Fülemüle volt.

Nem volt világos, miért kell egy madár füttyének tulajdonjogán vitatkozni, de felnőtt fejjel megértettem, hogy ez egy veszt-veszt játszma volt Péter és Pál számára, s csak a nevető harmadik, az aranypénzzel megvesztegetett bíró járt jól:

Mígnem a bíró, haraggal
Ráütvén a két zsebére
S rámutatván a két félre,
Törvényt monda e szavakkal
A szegény fülemilére:
Hallja kendtek!
Se ide nem, se oda nem
Fütyöl a madárka, hanem
(Jobb felől üt) nekem fütyöl,
(Bal felől üt) s nekem fütyöl:
Elmehetnek.

 

A nagy élmény ötödik osztályban a Családi kör. Milyen békés parasztcsalád… A szegénység nem vonja árnyékba egymásra nyitott szeretetüket. S ez már egy ötödikesnek is átélhető irodalmi élmény volt. Megtanultuk kívülről, idézni tudjuk, ugye? Igen. De emlékszünk-e, mivel végződik? Hol térnek éjszakai pihenőre, hová fekszenek le? (Lejjebb majd idézem.)

 

Este van, este van: kiki nyúgalomba!
Hogy is van a folytatás?

Aztán Arany a gyerekek elfogadó, feltétlen szeretetével és kíváncsiságával fordul a felnőttekből viszolygást kiváltó állatokhoz

Zúg az …, nekimegy a falnak,
Nagyot koppan akkor, azután elhallgat.

Mintha lába kelne valamennyi rögnek,
Lomha földi … szanaszét görögnek,
Csapong a … az ereszt sodorván,
Rikoltoz a … csonka, régi tornyán.

 

Aztán a mindenki számára kedves háziállatok leírása következik:

Udvaron fehérlik szőre egy tehénnek:
A gazdasszony épen az imént fejé meg;
Csendesen kérődzik, igen jámbor fajta,
Pedig éhes borja nagyokat döf rajta.
Ballag egy cica is - bogarászni restel –

Óvakodva lépked hosszan elnyult testtel,
Meg-megáll, körűlnéz: most kapja, hirtelen
Egy iramodással a pitvarba terem.

Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye
Oly hivogatólag süt ki a sövényre.
Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya,
Küszöbre a lábát, erre állát nyujtja.

Aztán a házban mindenki szép és kedves mint egy rokokó festmény
Benn a háziasszony elszűri a tejet,
Kérő kis fiának enged inni egyet;
Aztán elvegyűl a gyermektársaságba,
Mint csillagok közé nyájas hold világa.

Egy eladó lyány…
Ő a legnagyobb s szebb... a hajnali csillag.

Körűl az apróság, vidám mese mellett,
Zörgős héju borsót, vagy babot szemelget,
Héjából időnként tűzre tesznek sokat:
Az világítja meg gömbölyű arcukat.

A legkisebb fiú kenyeret kér s majszol;
Üszköt csóvál néha: tűzkigyókat rajzol.
Olvas a nagyobbik nem ügyelve másra:
E fiúból pap lesz, akárki meglássa!

A gazda pedig mond egy szives jó estét,
Leül, hogy
nyugassza eltörődött testét,
Homlokát letörli porlepett ingével:
Mélyre van az szántva az élet-ekével.
De amint körülnéz a víg csemetéken,
Sötét arcredői elsimulnak szépen;
Gondüző pipáját a tűzbe meríti;
Nyájas szavu nője mosolyra deríti.

 

Nem késik azonban a jó háziasszony,
Illő, hogy urának ennivalót hozzon,
Kiteszi középre a nagy asztalszéket,
Arra tálalja fel az egyszerü étket.
Maga evett ő már, a gyerek sem éhes,
De a férj unszolja: „Gyer közelebb, édes!”
Jobb izű a falat, ha mindnyájan esznek, -
Egy-egy szárnyat, combot nyujt a kicsinyeknek.

De vajon ki zörget? „Nézz ki, fiam Sára:
Valami szegény kér helyet éjtszakára:
Mért ne fogadnók be, ha tanyája nincsen,
Mennyit szenved úgy is, sok bezárt kilincsen!”
Visszajő a lyánka, az utast behíván.
Béna harcfi lép be, sok jó estét kíván:

Este van, este van... a tűz sem világit,
Kezdi hunyorgatni hamvas szempilláit;
A gyermek is álmos, - egy már alszik épen,
Félrebillent fejjel, az anyja ölében.
Gyéren szól a vendég s rá nagyokat gondol;
Közbe-közbe csupán a macska dorombol.

 

S hová fekszenek le aludni?
Majd a földre hintik a zizegő szalmát...
S átveszi egy tücsök csendes birodalmát.

 

Mindenki a földön aludt, ahogy az évezredek során ez természetes volt. A modern kor luxusa talán az ággyal kezdődött.

 

A Toldi következett hatodikban. (Érdekes, hogy A János vitéz kevésbé mély nyomokat hagyott az emberekben.) Sok felnőttet hallottam a Toldiból idézni. Templomunk kántora amikor közterületen kerítést látott, mindig idézte:

A sátrak el voltak rekesztve korláttal,
Tilos volt parasztnak lépni azon átal;

 

Nekem nagyszerű magyartanárom volt, Halmos István. Amikor a Toldit tanultuk, alig vártam, hogy újra magyaróra legyen. Magam nem olvastam volna el egyedül, de együtt – életem nagy élménye lett. Annyira, hogy amikor sorkatonai szolgálatomat töltöttem, akkor egy széthullott diákkönyvtári kiadást pár oldalas darabjait a zubbonyom alá elrejtettem, hogy a végtelenül hosszú, nyolcszor három órás őrségben megtanulhassam. Az első 6 ének sikerült, a második hat a bakancslistámon szerepel.

 

Hatodikosként a farkaskaland volt a kedvencem. Mennyi erő, lendület, férfiasság van benne. Én is Toldiként viaskodtam a vaddal, amikor együtt olvastuk:

Kár volt símogatni; csak vesztére tette;
Mert megzörren a nád hirtelen megette;
Jő az anya-farkas szörnyü ordítással,
Rohan a fiúnak, birkoznak egymással.
Fel-feláll a farkas hátulsó lábára,
Méri éles körmét Toldi orcájára,
Csattog a fejér fog vérszopó inyében,
S mintha szikrát hányna, csillog a holdfényen.


Toldi pedig magát serényül forgatja,
Öklének csapásit sűrűn osztogatja:
Ömlik a vér száján és orrán a vadnak,
Nagy meredt szemei szörnyen kidagadnak.
Nyelve a szájában meg nem tudna férni,
Csattogó fogával azt is összevérzi,
Mint veszett kutyáé csorog véres nyála;
Senki sem látott már dühösb vadat nála.


Miklós a kötődést unni kezdi végre,
Lábát sem restelli híni segítségre,
S mint midőn a bika dolgozik szarvával,
Fölveti a farkast egy erős rugással.
Messze az avasba esik a vadállat,
Nagy darab helyütt letördeli a nádat,
És amint lehulla puffanó eséssel,
Nagyot üt a földre hangos nyekkenéssel.


De lám, mintha ördög volna belé bújva,
Egyet hengeredik s talpra ugrik újra,
Elordítja magát keserves haraggal,
S mégyen új csatára köszörült fogakkal.
Körmeit Miklósnak a vállába mártja,
Száját a fejénél két araszra tátja
S hátulsó lábával úgy szorítja térdét,
Pusztítsa el Isten a kegyetlen férgét!


Ez még csak mehetne, de most jő a nagyja:
Ordít a hímfarkas s hátul megtámadja;
- Mit csinálsz most Miklós? jaj, dehogy birsz vélek!
Ezer lelked volna, mégis megölnének. -
Semmi baj! az néki a tulajdonsága,
Hogy, ha nő veszélye, nő a bátorsága:
Kisegíti magát, sohase féltsétek,
Nem válik belőle farkasoknak étek.

Mert amint a nőstény ölre ment s birokra,
Megszorítja torkát Toldi két marokra;
Csak kifordul körme a fiú nyakából,
Kifogy minden erő a horgas-inából.
Szeme is kidülled, véres könnyel telve,
Mint egy nagy csoroszlya, lóg ki zöldes nyelve:
Nem kiment belőle, bennszorult a pára,
Ahogy eltátotta, úgy maradt az álla.

Akkor fogja Toldi, jót kanyarít véle,
És a kanhoz vágja, mely rohan feléje;
Fölkel az dühösen, s hogy megint lecsapja,
Párját fekhelyéből mérgesen harapja.
És pedig világos, hogy megint fölkelne,
Ha Miklós előre néki nem felelne:
De úgy elpaskolja most a nőstényével,
Hogy világ végéig sem támad többé fel.

 

Ez ám a férfi – kiáltottam be a magyarórába a tanár és az osztálytársak döbbenetére.

Aztán a keresztény nevelés, a vasárnapi templom megtette hatását, sokat finomult a lelkem, sokat szelídültem. A Farkaskaland ugyan nem veszítette fényét, de katonakoromra az érzelmes 4. ének fölnőtt mellé. A magányt innen értettem meg, éreztem át először, s amikor a saját életemben találkoztam a magánnyal, már ismerős volt:

Minden ág megtépte, tüske megszaggatta,
Úgyhogy még aléltabb most az isten-adta:


Úgy bolyonga Miklós. Nyakán ült a búja,
Oldalát kikezdte annak sarkantyúja,
S mint bezárt paripa, mely fölött az ól ég,
Szíve a mellében akkép hánykolódék.
Bujdosik az éren, bujdosik a ,nádon’,
Nincs, hová lehajtsa fejét a világon.
Hasztalan kereste a magánosságot,
Mert beteg lelkének nem lelt orvosságot.


És mint a toportyán, ha juhász kergette,
Magát egy kiszáradt nagy nádasba vette:
Ott is azt susogta a nád minden szála:
Széles e világon nincsen árvább nála.
Nádtors lőn az ágya, zsomboka párnája,
Isten kék egével födve a tanyája,
Mígnem a sötét éj szárnya alá vette
S fekete ponyvából sátort vont felette.

 

A szép pillanatok megbecsülését is a Toldit tanulva határoztam el, mert mélyen meghatott a lassú, részletes leírás egy asztalterítésről:

„Jaj! eszem a lelked, beh jó, hogy meglellek,
Harmadnapja már, hogy mindenütt kereslek;
Tűvé tettem érted ezt a tenger rétet,
Sose hittem, hogy meglássalak ma téged.
Hogy’ vagy édes szolgám? nem haltál meg éhen?
Nem evett meg a vad ezen a vad réten?
Itt a tarsolyom, fogd, és egyél szépen; ne!
Sült hús, fehér cipó, kulacs bor van benne.”

Azzal a hű szolga szemét az ökléhez,
S öklét megtörölte ócska köntöséhez,
Letérdelt a földre, tarsolyát letette,
Ami csak volt benne, sorra mind kiszedte.
Asztalt is terített, csak úgy hevenyéből,
Az üres tarsolyból, meg a födeléből,
A cipót, kulacsot, pecsenyét rárakta,
Végre két almával a módját megadta.

S még írhatnék ezer kedvenc részletet, de akkor hol maradnának a balladák?

Hol maradna a tömör szökésleírás az V. Lászlóból?

Megcsörren a bilincs,
Lehull, gazdája nincs:
Buda falán a rab
- Egy-egy felhődarab -
Ereszkedik alá.

 

Vagy az Ágnes Asszony pszichológiailag teljesen helytálló lélektani leírása:

Mély a börtön: egy sugár-szál
Odaférni alig képes;
Egy sugár a börtön napja,
Éje pedig rémtül népes.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Szegény Ágnes naphosszanta
Néz e kis világgal szembe,
Néz merően, - a sugárka
Mind beléfér egy fél szembe.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Mert, alighogy félre fordul,
Rémek tánca van körűle;
Ha ez a kis fény nem volna,
Úgy gondolja: megőrűlne.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

A Tetemrehívás bevezető sorai is előre vetítik a nyomozást: egyszerre egy helyszíni szemle objektív leírása, egy fiatalember halála fölött érzett döbbenet, és az eltökélt nyomozó első szavai is. Bevezetés és a konfliktus leírása öt rövid sorban:

A radványi sötét erdőben
Halva találták Bárczi Benőt.
Hosszu hegyes tőr ifju szivében;
„Ime, bizonyság Isten előtt:
Gyilkos erőszak ölte meg őt!”

S A walesi bárdok ezer gyönyörű megformálása közül az egyik kedvencem, ahogy a montgomery lakomán Edward király (ez ugyanaz az Edward, akit William Wallace, a Rettenthetetlen legyőz) megfogalmazza megdöbbentő követelését:

Ti urak, ti urak, hitvány ebek!
Ne éljen Eduárd?
Hol van, ki zengje tetteim -
Elő egy velszi bárd!

 

A hallgatóság döbbenetét Arany a szaggatott mondatszerkesztéssel is kifejezi:

Szó bennszakad, hang fennakad,
Lehellet megszegik. –

 

 S erre a válasz a méltóságos, hosszú magánhangzókkal teli mondat, mint egy hosszú kürtszó:

Ajtó megől fehér galamb,
Ősz bárd emelkedik.

 

 Az erkölcsi győzelmet már ezzel a versszakkal megszerezték az énekmondók a zsarnok fölött, a továbbiak már csak a hogyanra adnak választ.

 

Edward-király megőrül, ahogy V. László, Ágnes asszony és Bárczi Benő gyilkosa is.

Amikor Máté-fiammal olvastuk ezeket, megkérdezte: „Régen mindenki megőrült, aki bűnt követett el?” Talán… talán régen, a plurális értékrend előtt nagyobb lelki konfliktus volt az egységes erkölcsi értékrenddel ellentétesen viselkedni. Vagy lehet, hogy a tudomány és az anyagi jólét előtt érzékenyebb volt az emberek lelkiismerete. Esetleg csak Arany és a hallgatóság reménye fogalmazódik meg, hogy nemcsak a túlvilágon bűnhődnek a gonoszok?

 

Az irodalom nem más, mint a lélek válasza a sorsra – mondta Szerb Antal.

S valóban nehezebben viseltem volna sorsomat irodalom nélkül.

De Arany Jánostól gyakorlati tanácsokat is kaptam. Pl.: Amikor angolul tanítottam bárkit, a legelején tisztáztuk: idegen nyelven beszélni csak EGÉSZSÉGES GÁTLÁSTALANSÁGGAL lehet. Nem baj, ha hibás, nem baj, ha nem pontosan fedi a valóságot, nem baj, ha kitalált: „Költő, hazudj, de rajt’ ne fogjanak” így fogalmazta ezt Arany a Vojtina ars poétikájában.

 

S befejezésül egy jóformán ismeretlen vers az Őszikék közül, a kapcsos könyvből.

Mindazoknak, akik hajlamosak könnyedén ítélkezni mások tettei fölött.

Oh, ne sujtsák a szelid nőt
A morál kemény szemöldi,
Hogyha női hívatását
Méltatlannak is betölti.

Láttam ily nőt esni porba
Mivel férjét nem hagyhatta;
Elkisérte a nyomorba,
El a bűnbe, gyalázatba.

Védangyalkint állt fölötte
S míg tehette, védelmezte;
Mikor erre gyönge volt már,
Hozzáromlott: úgy lőn veszte.

Mint a hű eb - kész urával
Elbujdosni, száműzött lesz;
Macska ott marad a háznál:
Új gazdát nyal, egeret les.

(Mária! Bűneid meg vannak bocsátva)