Azért szeretem
Arany Jánost mert…
Az iskolában sok Arany-költeményt tanítottak,
ezek közül sok tetszett, de legjobban a SZONDI KÉT APRÓDJA. Egy kedves tanárom
így vezetett be bennünket a versbe.
Műfaja:
Ballada, azaz van benne balladai homály. Igaz, hogy nem fejt ki mindent
részletesen, mint egy regény, de ez vers világos. És történetileg is hiteles. A
két megmenekült apród nevét Ali pasa említi egy levelében, Libárdy és Sebestyén.
Nevük később is feltűnik a magyar krónikákban.
Szondi
két apródja
Felhőbe hanyatlott a drégeli rom,
Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja;
Szemközt vele nyájas, szép zöld hegy-orom,
Tetején lobogós hadi kopja.
Drégely
vára ma
Két ifiu térdel, kezökben a lant,
A kopja tövén, mintha volna feszűlet.
Zsibongva hadával a völgyben alant
Ali győzelem-ünnepet űlet.
Az
első két verszszakban megismerjük az alaphelyzetet. Két apród fönn a hegy
tetején, a Börzsöny egyik kisebb, talán névtelen csúcsán sírva énekel, s lent a
völgyben ünnepelnek a törökök. Véget ért a három napos ostrom: 1552. július
6-9.
Jelképes
a helyük is. Fönt a (mennyei) magasságban az apródok, lenn (a pokol) a völgy
mélyén a török sereg.
"Mért nem jön a Szondi két dalnoka,
mért?
Bülbül-szavu rózsák két mennyei bokra?
Hadd fűzne dalokból gyöngysorba füzért,
Odaillőt egy huri nyakra!"
"Ott zöldel az ormó, fenn zöldel a
hant
Zászlós kopiával a gyaur basa sírján:
Ott térdel a gyöngypár, kezében a lant,
És pengeti, pengeti, sírván."
Itt
a konfliktus: Talán maga Ali, a hős Budai pasa szeretné hallani a két fiút
énekelni, talán egy tanácsadója, testőre vagy eunuchja válaszol. Egy pasa szava
szent, a fiúkat le kell hozni. Innentől a vers a küldött és a fiúk párbeszéde.
Látszólag a süketek párbeszéde. Az előbbi le akarja csábítani, az utóbbiak
pedig töretlenül mesélik az ostrom történetét.
...S hogy feljöve Márton, az oroszi pap,
Kevély üzenettel a bősz Ali küldte:
Add meg kegyelemre, jó Szondi, magad!
Meg nem marad itt anyaszülte.
Családi
élmény is kapcsolódik ehhez a versszakhoz. Amikor gyerek voltam, autóval
kirándultunk Drégely várához, de sehogyse találtuk órákon át. Akkor
édesanyámnak eszébe jutott Márton, az oroszi pap. Mi odaautóztunk a
plébániához, megkérdeztük a plébános urat, aki útbaigazított minket, s meg is
találtuk, föl is olvastuk ezt a balladát a romoknál.
"Szép úrfiak! immár e puszta halom,
E kopja tövén nincs mér' zengeni többet:
Jertek velem, ottlenn áll nagy vigalom,
Odalenn vár mézizü sörbet. -"
A
küldött csábító szavai nem tántorítják el a fiatalokat, akik Szondi válaszát
idézik.
Mondjad neki, Márton, im ezt felelem:
Kegyelmet uradtól nem vár soha Szondi,
Jézusa kezében kész a kegyelem:
Egyenest oda fog folyamodni.
"Serbet, füge, pálma, sok déli
gyümölcs,
Mit csak terem a nagy szultán birodalma.
Jó illatu fűszer, és drága kenőcs...
Ali győzelem-ünnepe van ma!"
Hadd zúgjon az álgyu! pogány Ali mond,
És pattog a bomba, és röpked a gránát;
Minden tüzes ördög népet, falat ont:
Töri Drégel sziklai várát.
A
kudarcba fúlt megadási felhívás után kezdődik az ostrom tüzérségi
előkészítéssel.
"Szép úrfiak! a nap nyugvóra hajolt,
Immár födi vállát bíborszinü kaftán,
Szél zendül az erdőn, - ott leskel a hold:
Idekinn hideg éj sziszeg aztán!"
A
küldött burkoltan fenyeget: a szél zendül, a hold „leskel”, az éj sziszeg…, de
a fiúk (véletlenül?) Szondi szavaival válaszolnak: nem érdekli őket a vagyon.
A vár piacára ezüstöt, aranyt,
Sok nagybecsü marhát máglyába kihordat;
Harcos paripái nyihognak alant:
Szügyeikben tőrt keze forgat.
"Aztán - no, hisz úgy volt! aztán
elesett!
Zászlós kopiával hős Ali temette;
Itt nyugszik a halmon, - rövid az eset -;
Zengjétek Alit ma helyette!"
Először
történik meg, hogy a követ bekapcsolódik a fiúk szavaiba. A kiszolgáltatott
fiúk rákényszerítik akaratukat a győztes törökre.
Két dalnoka is volt, két árva fiú:
Öltözteti cifrán bársonyba puhába:
Nem hagyta cselédit - ezért öli bú -
Vele halni meg, ócska ruhába'!
"S küldött Alihoz... Ali dús, Ali jó;
Lány-arcotok' a nap meg nem süti nála;
Sátrában alusztok, a széltül is ó:
Fiaim, hozzá köt a hála!"
A
küldött megint a fiúk szavával válaszol nagyon ravaszul, hízeleg is:
„Lányarcotok”, kényelmet is ígér, de a fiúk megingathatatlanok.
Hogy vítt ezerekkel! hogy vítt egyedűl!
Mint bástya, feszült meg romlott torony alján:
Jó kardja előtt a had rendre ledűl,
Kelevéze ragyog vala balján.
"Rusztem maga volt ő!... s
hogy harcola még,
Bár álgyúgolyótul megtört ina, térde!
Én láttam e harcot!... Azonban elég:
Ali majd haragunni fog érte."
Itt
már a török követ is átveszi a fiúk lelkesedését, maga is is elismerő
lelkesedéssel beszél a legyőzözz ellenséges vezérről. Rusztemhez, egy istenhez
hasonlítja… amikor hirtelen kijózanodik és Alit hozza újra szóba (aki
valószínűleg a völgyből figyelte az ostrom alakulását.
Mint hulla a hulla! veszett a pogány,
Kő módra befolyván a hegy menedékét:
Ő álla halála vérmosta fokán,
Diadallal várta be végét.
Ez
a csúcspont. Erre nevelték régen a fiúkat, hogy hősök legyenek. Ahogy Szent Pál
is fogalmaz: 2 Tim 4,7: A jó harcot megharcoltam, a pályát
végigfutottam, hitemet megtartottam. Készen vár az igazság győzelmi
koszorúja, amelyet azon a napon megad nekem az Úr.
"Eh! vége mikor lesz? kifogytok-e már
Dícséretiből az otromba gyaurnak?
Eb a hite kölykei! vesszeje vár
És börtöne kész Ali úrnak."
Apadjon el a szem, mely célba vevé,
Száradjon el a kar, mely őt lefejezte;
Irgalmad, oh Isten, ne légyen övé,
Ki miatt lőn ily kora veszte!
Még
a börtönnel és vesszővel való nyílt fenyegetés sem változtat a fiúk
elkötelezettségén. Mivel mást nem tehetnek: átkot mondanak a törökre.
Talán
Arany itt ismét búcsút mond Petőfinek az utolsó két sorral, mint a Walesi
bárdokban: „Elhullt csatában a derék/ No halld meg Eduárd”
Szerintem,
lehet, hogy az utolsó nemzedék vagyok, akit a férfias helytállás, a
vértanúságig kitartó hűség meghat. Fogyasztói társadalmunkban ezek az értékek
avíttak lettek.