Azért szeretem Arany Jánost mert…

Az iskolában sok Arany-költeményt tanítottak, ezek közül sok tetszett, de legjobban a SZONDI KÉT APRÓDJA. Egy kedves tanárom így vezetett be bennünket a versbe.

Műfaja: Ballada, azaz van benne balladai homály. Igaz, hogy nem fejt ki mindent részletesen, mint egy regény, de ez vers világos. És történetileg is hiteles. A két megmenekült apród nevét Ali pasa említi egy levelében, Libárdy és Sebestyén. Nevük később is feltűnik a magyar krónikákban.

Szondi két apródja

Felhőbe hanyatlott a drégeli rom,
Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja;
Szemközt vele nyájas, szép zöld hegy-orom,
   Tetején lobogós hadi kopja.

                                                                                                                                    Drégely vára ma

Két ifiu térdel, kezökben a lant,
A kopja tövén, mintha volna feszűlet.
Zsibongva hadával a völgyben alant
Ali győzelem-ünnepet űlet.

Az első két verszszakban megismerjük az alaphelyzetet. Két apród fönn a hegy tetején, a Börzsöny egyik kisebb, talán névtelen csúcsán sírva énekel, s lent a völgyben ünnepelnek a törökök. Véget ért a három napos ostrom: 1552. július 6-9.

Jelképes a helyük is. Fönt a (mennyei) magasságban az apródok, lenn (a pokol) a völgy mélyén a török sereg.

"Mért nem jön a Szondi két dalnoka, mért?
Bülbül-szavu rózsák két mennyei bokra?
Hadd fűzne dalokból gyöngysorba füzért,
Odaillőt egy huri nyakra!"

"Ott zöldel az ormó, fenn zöldel a hant
Zászlós kopiával a gyaur basa sírján:
Ott térdel a gyöngypár, kezében a lant,
És pengeti, pengeti, sírván."

Itt a konfliktus: Talán maga Ali, a hős Budai pasa szeretné hallani a két fiút énekelni, talán egy tanácsadója, testőre vagy eunuchja válaszol. Egy pasa szava szent, a fiúkat le kell hozni. Innentől a vers a küldött és a fiúk párbeszéde. Látszólag a süketek párbeszéde. Az előbbi le akarja csábítani, az utóbbiak pedig töretlenül mesélik az ostrom történetét.

...S hogy feljöve Márton, az oroszi pap,
Kevély üzenettel a bősz Ali küldte:
Add meg kegyelemre, jó Szondi, magad!
Meg nem marad itt anyaszülte.

Családi élmény is kapcsolódik ehhez a versszakhoz. Amikor gyerek voltam, autóval kirándultunk Drégely várához, de sehogyse találtuk órákon át. Akkor édesanyámnak eszébe jutott Márton, az oroszi pap. Mi odaautóztunk a plébániához, megkérdeztük a plébános urat, aki útbaigazított minket, s meg is találtuk, föl is olvastuk ezt a balladát a romoknál. 

"Szép úrfiak! immár e puszta halom,
E kopja tövén nincs mér' zengeni többet:
Jertek velem, ottlenn áll nagy vigalom,
Odalenn vár mézizü sörbet. -"

A küldött csábító szavai nem tántorítják el a fiatalokat, akik Szondi válaszát idézik.

Mondjad neki, Márton, im ezt felelem:
Kegyelmet uradtól nem vár soha Szondi,
Jézusa kezében kész a kegyelem:
Egyenest oda fog folyamodni.

"Serbet, füge, pálma, sok déli gyümölcs,
Mit csak terem a nagy szultán birodalma.
Jó illatu fűszer, és drága kenőcs...
Ali győzelem-ünnepe van ma!"

Hadd zúgjon az álgyu! pogány Ali mond,
És pattog a bomba, és röpked a gránát;
Minden tüzes ördög népet, falat ont:
Töri Drégel sziklai várát.

A kudarcba fúlt megadási felhívás után kezdődik az ostrom tüzérségi előkészítéssel.

"Szép úrfiak! a nap nyugvóra hajolt,
Immár födi vállát bíborszinü kaftán,
Szél zendül az erdőn, - ott leskel a hold:
Idekinn hideg éj sziszeg aztán!"

A küldött burkoltan fenyeget: a szél zendül, a hold „leskel”, az éj sziszeg…, de a fiúk (véletlenül?) Szondi szavaival válaszolnak: nem érdekli őket a vagyon.  

A vár piacára ezüstöt, aranyt,
Sok nagybecsü marhát máglyába kihordat;
Harcos paripái nyihognak alant:
Szügyeikben tőrt keze forgat.

"Aztán - no, hisz úgy volt! aztán elesett!
Zászlós kopiával hős Ali temette;
Itt nyugszik a halmon, - rövid az eset -;
Zengjétek Alit ma helyette!"

Először történik meg, hogy a követ bekapcsolódik a fiúk szavaiba. A kiszolgáltatott fiúk rákényszerítik akaratukat a győztes törökre.

Két dalnoka is volt, két árva fiú:
Öltözteti cifrán bársonyba puhába:
Nem hagyta cselédit - ezért öli bú -
Vele halni meg, ócska ruhába'!

"S küldött Alihoz... Ali dús, Ali jó;
Lány-arcotok' a nap meg nem süti nála;
Sátrában alusztok, a széltül is ó:
Fiaim, hozzá köt a hála!"

A küldött megint a fiúk szavával válaszol nagyon ravaszul, hízeleg is: „Lányarcotok”, kényelmet is ígér, de a fiúk megingathatatlanok.

Hogy vítt ezerekkel! hogy vítt egyedűl!
Mint bástya, feszült meg romlott torony alján:
Jó kardja előtt a had rendre ledűl,
Kelevéze ragyog vala balján.

"Rusztem maga volt ő!... s hogy harcola még,
Bár álgyúgolyótul megtört ina, térde!
Én láttam e harcot!... Azonban elég:
Ali majd haragunni fog érte."

Itt már a török követ is átveszi a fiúk lelkesedését, maga is is elismerő lelkesedéssel beszél a legyőzözz ellenséges vezérről. Rusztemhez, egy istenhez hasonlítja… amikor hirtelen kijózanodik és Alit hozza újra szóba (aki valószínűleg a völgyből figyelte az ostrom alakulását.

Mint hulla a hulla! veszett a pogány,
Kő módra befolyván a hegy menedékét:
Ő álla halála vérmosta fokán,
Diadallal várta be végét.

Ez a csúcspont. Erre nevelték régen a fiúkat, hogy hősök legyenek. Ahogy Szent Pál is fogalmaz:  2 Tim 4,7: A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, hitemet megtartottam. Készen vár az igazság győzelmi koszorúja, amelyet azon a napon megad nekem az Úr.

"Eh! vége mikor lesz? kifogytok-e már
Dícséretiből az otromba gyaurnak?
Eb a hite kölykei! vesszeje vár
És börtöne kész Ali úrnak."

Apadjon el a szem, mely célba vevé,
Száradjon el a kar, mely őt lefejezte;
Irgalmad, oh Isten, ne légyen övé,
Ki miatt lőn ily kora veszte!

Még a börtönnel és vesszővel való nyílt fenyegetés sem változtat a fiúk elkötelezettségén. Mivel mást nem tehetnek: átkot mondanak a törökre.

Talán Arany itt ismét búcsút mond Petőfinek az utolsó két sorral, mint a Walesi bárdokban: „Elhullt csatában a derék/ No halld meg Eduárd”

Szerintem, lehet, hogy az utolsó nemzedék vagyok, akit a férfias helytállás, a vértanúságig kitartó hűség meghat. Fogyasztói társadalmunkban ezek az értékek avíttak lettek.