ARANY PÁLYÁZAT 3.

Névtelen Szerző
2018. 01. 31.
Megosztás



Arany János (1817-1882)

“Mindenki, aki magyarnak született, s így akarva, nem akarva vállalja szenvedésünket, kárpótlást kap azáltal, hogy Arany Jánost eredetiben olvashatja.” (Péterfy Jenőt idézi Kosztolányi Dezső: Látjátok feleim)

A sétányon egy alacsony, szürke alak közeledett.
A lombtalan tölgyek közé nedves, h
űvös levegő szorult. Szorosan összefogta magán a zakóját. Magasan felgombolt mellény, gallér nélküli fehér ing volt rajta. Az élére vasalt nadrág alatt finom, de elnyűtt lábbelit viselt. Kedvenc padja üresen tátongott. Abba a végébe húzódott, ahol tapasztalása szerint a legtovább érhette a nap. Enyhén ziháló lélegzete lecsendesült. Birtokba vette a Margit-sziget e csendes zugát, ahol negyven évvel korábbtól, 1877-től 1882-ben bekövetkezett haláláig az idősödő, betegeskedő Arany János töltötte nyarait. A sziget kisebb magaslatán állt egy ritka szép koronájú kőrisfa, Arany János legkedvesebb fája. Eredetileg alatta szeretett volna padot magának, s mikor kívánsága nem teljesült, a tölgyek alá vonult.

A tölgyek alatt
Szeretek pihenni,
Hova el nem hat
Város zaja semmi.
Zöld lomb közein
»Áttörve« az égbolt
S a rét mezein
Vegyül árny- és fényfolt.

A tölgyek alatt
Oly otthonos itten!
Évem leapadt:
Ime, gyermek lettem,
Mint mikor a tölgy
Sudarát megmásztam,
Hol seregély költ –
S vígan madarásztam.
(Margitsziget, részlet)

“Itt volt a János-vitézek kastélya, alapjai a zöldből elő-elő törnek. A fák néhol egész alagutat alkotnak összehajló lombjaikkal. A boldogult István főherceg és nádor is örömest időzött a szigeten épített lakában, melyet József nádor is lakásának választott. A ház oldalában, folyondárral félig beszőve, áll a premontreiek Szent-Mihályról nevezett egykori templomának omladéka, gót faragványú ablakaival. A felső kikötőnél van a nagy fürdőház, ragyogó kupolájával, hatalmas szárnyaival. Nem messze tőle épült a nagy szálló s túl rajtuk a nyaralók egész sora. A nagy fáradtsággal s még nagyobb költséggel feltárt melegforrás bőven szállítja föl a vizet az épület tetején lévő medencéig. Régmúlt idők emlékeit takarják a fák. A halmok alatt IV. Béla leányának, szűz Margit templomának és kolostorának romjai rejtőzködnek.” (részletek a Vasárnapi Újság, 1880. 35. számából)

Késői utódja, költőtársa, a március eleji sápadt napfényben Arany híres padjára telepedett. A hóna alól egy könyvet húzott elő. Találomra felütötte és hangosan olvasott belőle. Néha felkapta a tekintét, körbelesett, mint ahogyan a közelben, a kavicsok között csipegető apró testű madarak is. Lassan, minden sort ízlelgetve, értőn és értelmezve szavalta egymás után a sorokat.

[…] Uram király, László, azt kérdem, tudod-e
Hogy mi végett jöttünk most ennyien ide?

Oh jaj! tekints végig széles országodban,
Meglátod a szörnyű romlást, ami ott van:
Ide s tova elhull néped egész nyája
És vadállatoknak lészesz a királya.

Hiába parancsolsz böjtöt, imádságot,
Azzal meg nem óvod haldokló országod,
Könyörögtünk untig, de a böjt, az éhség
Csak öregbíté a pestis dühöngését.

Mi az oka ennek? ismerjük el végre:
A mi bolondságunk és apáink vétke:
Elhagytuk az Istent, elpártoltunk tőle,
Ki Szittyaországból kihozott e földre.

Arany Jánosról saját iskolái jutottak eszébe, ahol apja, sok-sok évvel korábban, az összevont osztályban vonalzóval verte a nebulók vállán az időmértéket. Ő igazságtalanul több és erősebb ütéseket kapott, elvégre a kántortanító fia semmiképpen sem élvezhetett előnyöket. Rá is fért a nógatás, lassú észjárású, lusta és nyeszlett volt. Illett volna igyekeznie, hisz a családi hagyományt követve, őt is tanítónak szánták.
Olvasott tovább.

Sovány puszták helyett szép országot adott,
Jó baromtenyésztőt, tágast és gazdagot,
Nagy széles folyókat, halat bennök sokat,
Vadas erdőt, hegyet, tiszta forrásokat.

De többet akaránk tudni az őseknél:
Megszűntünk áldozni buzgó kútfejénél,
Rátettük kezünket sok áldozó kőre
S új Istennek raktunk templomot belőle.

Ezért, hogy az Isten, magyarok Istene,
Nagy haragra gerjedt népének ellene
És monda: erőmet rajtok megmutatom,
Elsepervén őket, földjük másnak adom.

Jó sok év telt el azóta, s apja hiába adta más tanár keze alá, nem járt felsőbb iskolát. Verseket írt, álmodozott, újságírónak állt. A hűvös, tavasz előtti napon Arany Jánost olvasott, a szerkesztőtől kapott, 1883-ban kiadott Összes munkák harmadik kötetét, az Elbeszélő költeményeket. Az aranyozott borítású, keményfedelű, súlyos könyvet meghatott tisztelettel tartotta a kezében. Másnapra fél oldalnyi emlékezést kellett írnia Arany János születésének századik évfordulójára. Aranyt nagyon szerette, az elbeszélő költeményeit sokra tartotta. Önszántából mégsem írt volna méltatást. Mint ahogy semelyik nagy előd íróról sem. Nem érezte magát méltónak ilyesmire. Hogy jött volna ahhoz, hogy ilyen magasságokba emelkedjen? Kopott kisemberekről, a mások örömét kereső Macákról, a kihalt utcák poros szürkeségéről írt tárcákat, verseket. Arany, Petőfi, Jókai csillaga fényévnyi távolságban ragyogott fölötte. Megborzongott egy jeges szellőfutamtól. Még szorosabbra húzta magán a zakóját, s mint az őszike, az árva, levéltelen kisvirág, kinyújtózott, hogy a nap nagyobb felületen érje.
Megkordult a gyomra. Reggelire csak egy csupor kávét kapott a szállodai portástól. Ha el
őző napról maradt valami aprósütemény, akkor azt is félretették neki, de most nem így történt. Az egy hétre előre kifizetett estebédje már biztos. Ehhez legalább két cikket kellett elhelyeznie a napilapoknál. Nem a megírásuk esett nehezére, hanem a talpalás egyik szerkesztőségtől a másikig. E héten is hogy járt: nem volt már hely a tárcáinak. Nagy híresség szállt le légballonnal vagy a valaki kapitulált?
A szálloda személyzetével étkezett. S ha nem volt ki a menü ára, üres levet kapott és feltét nélküli második fogást. Farkastörvények diktálták az egyszer
ű, szegény ember életét. Arany János köszöntésére dupla honoráriumot ígért a szerkesztő. Igyekeznie kellett.
Kis fehér lapokra írt. A címet szép, cirkalmas bet
űkkel már odakanyarította az első lap tetejére. Agyonkoptatott tolla hangosan percegett. A tintásüveg a padon hevert jobbkéz felől. Elgondolkozva rótta a sorokat. S amikor egy lap betelt, ráfújt, szárítgatta, majd a könyv lapjai közé tette.
Egy arra sétáló épp melléje szándékozott letelepedni, de az írásból felriadt lapíró olyan kétségbeesetten nézett rá, hogy elállt a szándékától. Ez az incidens kizökkentette az írásból. Felállt, s oda araszolt, ahol a napot újra a hátán érezhette. Halkan, hosszan olvasott, gy
űjtötte az erőt a cikk befejezéséhez.

[…] A király, végezve buzgó könyörgését,
Vissza sátorába intézte menését,
Elvonult a sátor benső rejtekébe,
Künn maradt ellenben térdeplő népe.

Ott letette a gyászt, bíbor köntöst vett fel,
Szög haját megkente illatos kenettel,
Arany koronáját a fejére tette,
Aranyos kéziját balkezébe vette.

És kiment a néphez, és hirdette annak:
Örvendj, népem, örvendj! adj hálát Uradnak!
Adj hálát az élő, egy, igaz Istennek;
Mert megadta végét a veszedelemnek.
(Szent László füve)

Eddig jutott a kötet háromszáz valahányadik oldalán. A laposan járó nap eltűnt a fák vastag törzse mögött. Nem szerette, ha a szabadban éri a késő délután. Apró, ferde mennyezetű szállodai szobája ugyan fűtetlen volt, mégsem panaszkodott, a szállását egy irodalompártoló mecénás fizette, akinek figyelme arra már nem futotta, hogy fázik-e, éhezik-e a kegyeltje. A szálló alkalmi vendégei városnézéssel, kaszinózással töltötték estéiket. A társalgó öblös fotelei üresen ásítoztak. Így máskor is egy sarokban meghúzódva olvasta ott a napilapokat, az új kiadású könyveket. Időnként írt is. Most nehezen haladt a cikkel. Újra elolvasta a sűrűn teleírt kis lapokat. Egy hirtelen mozdulattal széttépte, és tőle szokatlan fürgeséggel a papírkosárba dobda. Félretette a szerkesztőtől kapott Arany kötetet, megpróbálta elfelejteni a fejében zsongó elbeszélő költemények súlyos sorait. El is szunyókálhatott kicsit. A kandalló melege és duruzsolása visszarepítette gyermekkorának abba a rövid időszakába, melyben családja rövidéletű jómódúsága közepette télen is volt tüzelőjük és nyáron is volt még miből sütni kenyeret. Fájó nyakkal, zsibbadt végtagokkal riadt fel a nagy ajtócsapkodásra. Hideg szél süvített végig a szálló hallján. Kapatos vendégek érkeztek, de kulcsaikkal hamar el is tűntek a lépcsőfordulóban.

A kora tavasz ellenére őszi melankólia kerítette hatalmába. Elővette tollát, tintásüvegét, egyik oldal telt meg a másik után. Sorra bukkantak elő a kisiskolás korában megszeretett mélabús Arany versek. A Családi kör, a Toldi estéje, A bajusz, A falu bolondja. Minden sorra jól emlékezett. Ezekről írt hát, s azokról a gyermekkori emlékekről, amik egymást kergetve tolakodtak elő a fejében. Az ősz felé sorai alaposan feldúlták, magára nézvést is találónak vélte, így ezzel gondolta zárni az Arany Jánosról szóló megemlékezését.

Oh, mint szeretném újra élni
Az ifjuság arany korát,
Még egyszer újra átremélni
Hosszú reményeim sorát, -
Hévvel haladni a tetőnek,
Borítaná bár köd, homály -
Míg fénybe' most, a lejövőnek
Ragyogva, de mögötte áll!