Versbe fojtott érzelem

Rodek Balázs
2016. 08. 23.
Megosztás


Magyarországon, Zalában születtem és éltem. Öt éve élek Osloban. Nem vagyok költő, nem is tartom magam annak, viszont örömömet leltem a versírásban. Jó volt az a néhány perc vagy óra amíg egy érzésbe burkolózva kerestem szavakat a leírására. A legtöbb versemet kamaszkoromtól körülbelül 25 éves koromig írtam. Miért is írtam verseket? Ki-kívánkozott az a sok érzés ami bennem volt: szerelem, harag, csalódottság. A verseimet nem mutattam meg szinte senkinek. Féltve őrzött titok volt az én személyes drámám. Öngyógyítás volt ez talán, kiírni magamból, mert már nem bírtam elviselni az érzést legbelül. Verseimnek java része negatív tartalmú. Ezért is hagytam fel a versírással. Persze az életem is rendeződött azóta és már nem kell a szelep, hogy kiengedje a gőzt. Voltak próbálkozások természetesen pozitív versekre is. A verseimet már nem őrzöm annyira mint régen, megmutattam őket Melindának és az ő javaslatára szerepel most itt belőlük néhány.


Az ősz

A napfestette fákon
Énekeltek a nyár utolsó madarai
S lassan beköszöntött az alkony
Egy marék bíbort és vöröset széthintett
Az ég alján.


Egy balatoni éjszaka

A vérében fürösztött meg
Az alkony
Ahogy álltam némán
Lent a parton,

Madarak szálltak tova
A messzeségbe.
A szél susog halkan bele
A nyári sötétségbe.

Hűvössé, keménnyé teszi bőröm
Az éjszaka.
Felfrissít, titokzatosat sejtet
Az éj illata.

Egyszerre lenne kedvem
Az örömtől nevetni
És lenne kedvem
A szépségtől sírni.


Lélek

Elhajlik a tükörfényben,
fehérségben fekve figyel,
eltűnik minden,
valami most kezdődik el.

Halálok pillanata tűnik
a sokadik halálban,
a semmibe merülve el,
hogy újra születhessen a mában.

arctalan táncol a lélek
fényben fürdenek az álmok
csillagködös ösvényen át
érzi azt a világot.

Megérkezett,és lángol
újra eljött élni.
Halálból,lápból,fekete sárból
született élni.

Valahol megállt az idő

Rég befalazott ajtó
Nem kell senkinek.
Gépnek nem nevezhető
Roncs az udvaron hever.

Fenyők zöldjébe temetve
Omladozva állnak a házak.
Kivert kutyák az úton,
Felettük madarak szállnak.

Valahol megállt az idő
Szél tép a porladó falakba.
Süvít a járatlan utaknak,
Rájuk hull a mindenség nyugalma.

Valahol megállt az idő
Lelkükben semmi sem maradt.
Az égben kéket látnak,
Nem jövőhozó álmokat.

Fénnyel jár az árnyék.
Minden ebből fakad.
Az élettel jár a halál,
Öregséget és bölcsességet adhat.


Üres a lakás,

S a kertben talál rám
A hűvös osloi nyár.

A hely az ottlakókra vár,
S mosolyok dagasztanak vitorlát
Emlékeim kusza ösvényein át.

Csodálom e kihűlt tűzhely parazsát,
S lélegzem e hely örömét, bánatát.
Újra élem emlékeink mámorát.

Harmatos pohár majd az asztalon áll,
S ínycsiklandó étellel teli tàl,
Itt a hely tirátok vár!

Halljuk majd újra lantod húrját,
S begubózva az éj köldökén át
Melenget majd a János áldás.

Oslo, 2016