ARANY PÁLYÁZAT 1.

Trencsényi Diána
2017. 12. 11.
Megosztás


Bemutatkozik a pályázat nyertese és alább olvasható a pályázati műve.


1987-ben születtem Nyíregyházán. Mesterképzésemet a Budapesti Gazdasági Főiskola - Nemzetközi Tanulmányok szakán végeztem 2011-ben. Norvégiába 2013-ban jöttem először, a tapasztalatszerzés, a tudásbővítés, az idegen kultúra, a nyelv megismerése és elsajátítása, a kalandvágy, a szárnyaim próbálgatása és a határaim feszegetése céljából.
A művészetek iránti szeretetem és érdeklődésem meghatározó az életemben, belső egyéni létszükséglet, önkifejezés, fájdalomcsillapító és lélekbalzsam. Az irodalom, a zene és a festészet számomra szorosan egybefonódik és mindvégig elkísér.
Mindig is nagyon fogékony voltam az irodalomra, leginkább a versekre, felváltva olvastam és írtam. A magyar költők közül különösen József Attila, Arany János, Pilinszky János, Radnóti Miklós és Ady Endre voltak rám nagy hatással.
A klasszikus zene az életem részévé vált. Zeneiskolában 6 évig zongoráztam, gitároztam és énekkarban énekeltem. A nagy zeneszerzők közül a szívemhez közel állóak: Prokofjev, Csajkovszkij, Debussy, Chopin és Beethoven.
A festészet és a rajzolás iránti rajongásom gyermekkorom óta elkísért, de az utóbbi években foglalkozom ezzel komolyabban. Azóta könyveket illusztráltam, elsajátítottam a digitális festészet technikáit, belekóstolhattam a tervezőgrafikába, kipróbálhattam a graffitizést vászonra, de főleg portrékat festek akrillal, olajjal vagy akvarellel. Oszlóban jelenleg négy étteremben festek, díszítek; táblákat, ablakokat, falfelületeket. Az idei 2017-es Sziget Fesztiválon az Agora program keretein belül egy hétig festhettem – mint művész – az ArtZone területén. A számomra leginkább inspiráló festők: Hieronymus Bosch, Dalí, Frida Kahlo és Pushwagner.
Az egyéni alkotó folyamatom az irodalommal kezdődik, a zenében fokozódik és a festészetben teljesül ki. E három megteremt egy világot a szavak, a dallamok és a képi eszközök segítségével.
A művészet számomra olyan belülről fakadó terápia, amely a lélekben feszülő kérdésekre keresi a válaszokat, amelynek végcélja a megnyugvás, a boldogság és a lelki béke megtalálása.


Azért kedvelem (szeretem) Arany Jánost, mert...

 PÁLYÁZAT

 

 

Azért szeretem Arany Jánost, mert ahogy Kosztolányi Dezső írta róla: „Ő maga a magyar nyelv”. Születésének 200. évfordulóját ünnepeljük, ezért szeretnék néhány mondatban szólni Arany János Visszatekintés című, tartalmában, és mondanivalójában is igen tanulságos, és örökké aktuális verséről:

Én is éltem... vagy nem élet
Születésen kezdeni,
És egynehány tized évet
Jól-rosszúl leküzdeni?
Én is éltem... az a sajka
Engem is hányt, ringatott,
Melyen kiteszi a dajka
A csecsemő magzatot.

Első nap is oly borultan
Hajola reám az ég!
S hogy nevetni megtanultam,
Sírni immár jól tudék;
Sohase birám teljébe'
Örömeim poharát;
Az ifjuság szép kertébe
Vas korláton néztem át.

Félve nyúltam egyszer-máskor
Egy rózsát szakasztani:
Késő volt - a rázkodáskor
Mind lehulltak szirmai.
Keresém a boldogságot,
Egy nem ismert idegent:
Jártam érte a világot-
S kerülém ha megjelent.

Vágytam a függetlenségre,
Mégis hordám láncomat,
Nehogy a küzdés elvégre
Súlyosbitsa sorsomat:
Mint a vadnak, mely hálóit
El ugyan nem tépheti,
De magát, míg hánykolódik,
Jobban behömpölygeti.

Álmaim is voltak, voltak...
Óh, én ifju álmaim!
Rég eltüntek, szétfoszoltak,
Mint köd a szél szárnyain.
Az az ábránd - elenyészett;
Az a légvár - füstgomoly;
Az a remény, az az érzet,
Az a világ - nincs sehol! -

Nem valék erős meghalni,
Mikor halnom lehetett:
Nem vagyok erős hurcolni
E rámszakadt életet.
Ki veszi le vállaimról...?
De megálljunk, ne, - ne még!
Súlyos a teher, de imhol
Egy sugár előttem ég.

Szende fényü szép szövetnek, -
Mely egyetlen-egy vigasz, -
Szerelemnek, szeretetnek
Holdvilága! te vagy az.
Elkisérsz-e? oh, kisérj el -
Nincs az messze - síromig;
S fátyolozd be derüs éjjel
Aki majd ott álmodik!

(1852)

Arany János Visszatekintés című lírai verse az egyik legkedvesebb a számomra. Ez egy komoly hangvételű, mély érzésű számvetés az életével. Amelyben súlyosan bírálja, vádolja magát az elszalasztott lehetőségekért. Monológszerű vers, ahol önmagát kérdezgeti, és fejtegeti az élete értelmét. Belső lelki feszültségekkel teli, kínzó párbeszéd saját magával. Egyszerre elégikus és ironikus. Önvád és lemondás. Pesszimista költemény az élete kudarcairól, az elveszett álmok meg nem valósulásáról, a fájdalmas tehetetlenségről, a fiatalság elmúlásáról, a szabadság elvesztéséről, a boldogság szertefoszlásáról és a hasztalanul elvesztegetett élete darabokra hullásáról. Gyönyörű metaforikus ellentétpárokkal van tele, mint például: sírni-nevetni, élet-nem élet, örülni-nem örülni, függetlenség-lánc. Költészetének egyik jellegzetes versformájában írta, ami 8 soros 7 strófás, vagyis 56 verssorból álló meditatív keresztrímes verstípus. 1852-ben vetette papírra, akkor még csak 35 éves volt, mégis öngyötrő, kínzó számvetést készített az életéről, mintha azt már feladni készült volna és hívná a halált. A vers végén egy halovány reménysugár azonban új erőt lehel belé.

Már rögtön a vers legelején feszegeti a nagy kérdést, mi az élet értelme? Életnek nevezhető-e ez a küzdelem? Hiszen sírni hamarabb tud az ember mint nevetni. A fiatalságát vaskorláton keresztül láttatja. Olyan távolinak érzékelteti és elérhetetlennek. Elmúlt idők, meg nem élt idők, mintha nem is lettek volna. Bizony így van, a fiatalság elszalad egy szempillantás alatt, a szépség elillan, az egészség megromlik, az évek eltelnek és már nem dédelgetnek minket. A felnőtté válás a mélyvíz, amelyben úszni kell, ha pedig nem tudsz, akkor fuldokolhatsz. A szerencsésebbeket tanítgatják úszni a szülők, de vannak akiket kitesznek, mint „a dajka a csecsemő magzatot.” Mindenkinek más a sorsa, mindenki viszi a saját keresztjét, de abban mindenképpen egyetérthetünk, hogy az élet keserves és nehéz. Ugyan így volt ezzel Arany is, amikor a boldogságát kereste.

A rózsa, mint a vágyálma, egy cél, ami felé félve nyúlt. De mire leszakította volna, lehulltak a szirmai. Tökéletesen szemlélteti az elszalasztott lehetőségeket, az idő gyors múlását és a soha vissza nem térő alkalmakat. Félünk, mindannyian félünk valamitől. A félelem belénk ivódik, és megbénít. Általában attól félünk a legjobban, amit a leginkább szeretnénk. Milyen nevetségesen hangzik, és mégis milyen félelmetes. Mert ott van a kétely, hogy mi van, ha mégsem sikerül, mi van, ha mégsem vagyok elég jó, mi van ha elbukom, és mi van ha megkapom, de el kell engednem? Mivel tele vagyunk félelmekkel, ezért sokan inkább meg se próbáljuk. Saját magunkat tartjuk rettegésben, és lemondunk róla idő előtt. A gyávaság erősebb nálunk. Aztán jön a hatalmas önvád, hogy mi lett volna, ha mégis megtettük volna. Hogy ott volt a szemünk előtt, és mi hagytuk elmenni. Az idő pedig nem vár meg, nem lehet visszaforgatni, nem lehet megállítani. Azt a lehetőséget, amit elszalasztottunk már soha többé nem kapjuk vissza. Gyorsan kell dönteni, ott és akkor. Ha túl sokáig hezitálunk, töprengünk és tétovázunk, addigra a rózsa elhervad, szirmai lehullnak, és nem marad semmi a kezünkben. A rózsa, mint a boldogság elérése, vágyódunk rá, de rettegünk, hogy a tövisei megszúrnak, és mi vérezni fogunk. Talán csak meg kéne tanulni időben leszakasztani, és úgy tartani, hogy a tövisei ne sértsenek minket. Mert semmi sem tart örökké, egyszer minden el fog hervadni, de nem mindegy hogy mikor. Inkább illatozzuk a rózsát, mint hogy csak távolról figyeljük a múló szépségét.

Arany a boldogságot egy ismeretlen idegennek ábrázolja. Mindenhol kereste szerte a világban, de mikor megjelent, megijedt tőle. Mennyire igaz, hogy a boldogság egy elképzelt eszményképként él bennünk, mindannyian vágyódunk rá, keressük, aztán pedig félünk tőle, mert tönkre is tehet. Arany függetlenségre vágyódott, de mégis cipelte a láncait. Ahelyett, hogy szabadulni próbált volna a fokozódó önvád alól, csak még szorosabbra csavarodott annak hálójába. Szomorú, hogy az ember milyen nehezen szabadul meg a rossz szokásaitól, a fojtogató köteleitől, holott tudja, hogy mi a helyes, mégsem mer tenni érte, csak amikor már túl késő. Tanácsokat nagyon könnyen tudunk adni, de amikor a saját életünkről van szó, minden olyan nehézzé válik. Könnyebb gyűjtögetni, halmozni a láncokat, mint letörni őket. Az ismeretlentől való félelem megijeszt bennünket. Pedig ha belegondolunk, nincs mit veszítenünk, csak nyerhetünk. Túl rövid az élet, és túl kevés az idő, hogy elvesztegessük a kicsinyes aggódásainkkal, és megbilincseljük magunkat a semmittevéssel. Váci Mihály így üzen a Még nem elég című versében:

Nem elég megborzongni,
de lelkesedni kell!
Nem elég fellobogni,
de mindig égni kell!
És nem elég csak égni:
fagyot is bírjon el,
ki acél akar lenni,
suhogni élivel.

Nem elég álmodozni.
Egy nagy-nagy álom kell!
Nem elég megérezni,
de felismerni kell!
Nem elég sejteni,
hogy milyen kor jön el;
jövőnket - tudni kell!

Nem elég a célt látni;
járható útja kell!
Nem elég útra lelni,
az úton menni kell!
Egyedül is! Elsőnek,
elől indulni el!
Nem elég elindulni,
de mást is hívni kell!
S csak az hívjon magával,
aki vezetni mer!

Nem elég jóra vágyni:
a jót akarni kell!
És nem elég akarni:
de tenni, tenni kell!
A jószándék kevés!
Több kell: - az értelem!
Mit ér a hűvös ész?!
Több kell: - az érzelem!
Ám nemcsak holmi érzés,
de seb és szenvedély,
keresni, hogy miért élj,
szeress, szenvedj, remélj!

Nem elég - a Világért!
Több kell: - a nemzetért!
Nem elég - a Hazáért!
Több kell most: - népedért!
Nem elég - Igazságért!
- Küzdj azok igazáért,
kiké a szabadság rég,
csak nem látják még,
hogy nem elég!
Még nem elég!

Mikor még fiatal az ember tele van álmokkal, szép reményekkel, de az illúziók hamar szertefoszlanak, az ábránd elillan, a megálmodott világ eltűnik. Mindannyian álmodoztunk már az elképzelt életünkről. Főleg gyerekként, mikor még elhittük hogy a mesék valóra válhatnak. Gyermekként tele vagyunk boldogsággal, és ott áll az egész élet előttünk, hogy megvalósítsuk, amit elképzeltünk. Ez a szabadság, amikor még semmire nem volt gondunk, és tudtuk hogy mindenre van elég időnk. De akkor hol rontottuk el? Hova tűntek a fiatal évek? Hol vannak az álmok? Ki lopta el tőlünk a lehetőségeket? Mikor már elmúltak a gyermekévek rádöbbenünk a rideg valóságra hogy mindaz, amit megálmodtunk, valójában nem létezik, és sosem létezett. Ez a szomorú igazság, ami megbetegíti a lelkünket, siratjuk a gyermeki énünket, és éljük a monoton, szürke mindennapjainkat. Olyanná váltunk, akik soha nem akartunk lenni. Egy megszomorodott, álomvesztett, keserű felnőtté. Sokan ezen a ponton feladják, mikor már minden borús és kietlen. A kilátástalanságot, és a súlyos terheket nem bírják cipelni. Várjuk a csodát, hogy majd valaki jön, és leveszi a vállunkról a terheket, hogy majd valaki újra bearanyozza az életünket. De nem adhatjuk fel, még nem. Akkor is tovább kell menni, ha nem bírunk felállni, ha a terhek alatt roskadozunk, ha a szívünk megszakadt, akkor is van tovább. Ahogyan Arany János Az örök zsidó című versében leírta:

Pihenni már. - Nem, nem lehet:
Vész és vihar hajt engemet,
Alattam a föld nem szilárd,
Fejem fölött kétélü bárd...
  Tovább! tovább!

Az út, hová talpam nyomul,
Sűlyed, ropog, átvékonyul;
Ónsúllyal a kolosszi lég
Elzúzna, ha megállanék...
  Tovább! tovább!

Rettent a perc, a létező,
S teher minden következő;
Új léptem új kigyón tapod:
Gyülölöm a mát s holnapot...
  Tovább! tovább!

Mindig van tovább, mindig van új holnap, mindig van új esély. Ne gyötrődjünk, ne búslakodjunk, fogadjuk el a helyzetet, és ne vádoljuk magunkat örökké. Éljünk, tegyünk érte, hogy mindig jobb legyen. Használjuk ki az időt, ami adatott. Arany a Visszatekintés című verse végén rádöbben, hogy a halál nem megoldás. Tilalomfát állít maga elé. Még nem érhet véget az élete, így nem. Van még kiút az élet céltalanságából, lát egy halvány reménysugarat, egyetlen egy vigaszt, amit követni kell. Ez a szerelem, és a szeretet, ami újra visszaadja az elveszett álmait. Ahogyan a Bibliában is meg van írva A szeretet himnuszában:

Ha emberek vagy angyalok nyelvén szólok is, szeretet pedig nincs bennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy a pengő cimbalom.

És ha prófétálni is tudok, ha minden titkot ismerek is, és minden bölcsességnek birtokában vagyok, és ha teljes hitem van is, úgyhogy hegyeket mozdíthatok el, szeretet pedig nincs bennem: semmi vagyok.

És ha szétosztom az egész vagyonomat, és testem tűzhalálra szánom, szeretet pedig nincs bennem: semmi hasznom abból.

A szeretet türelmes, jóságos; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel.

Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat.

Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal.

Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr.

A szeretet soha el nem múlik. De legyen bár prófétálás: el fog töröltetni; legyen nyelveken szólás: meg fog szűnni; legyen ismeret: el fog töröltetni.

Mert töredékes az ismeretünk és töredékes a prófétálásunk.

Amikor pedig eljön a tökéletes, eltöröltetik a töredékes.

Amikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek, úgy éreztem, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek; amikor pedig férfivá lettem, elhagytam a gyermeki dolgokat.

Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert Isten.

Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, e három; ezek közül pedig a legnagyobb a szeretet. (I Korinthus 13.)

A zárlatban ráébred, hogy egyedül az Isteni szeretet segíthet a gyarló, megkeseredett emberi lelkeken. Itt találunk menedéket, lelki békét, megnyugvást. Arany Fiamnak című versében bíztatja gyermekét az imádságra, mint egyetlen vigaszra:

[...]

Mert szegénynek drága kincs a hit.
Tűrni és remélni megtanit:
S néki, míg a sír rá nem lehell,
Mindig tűrni és remélni kell!
Oh, ha bennem is, mint egykor, épen
Élne a hit, vigaszul nekem!...
Kis kacsóid összetéve szépen,
Imádkozzál, édes gyermekem.

Arany János a Visszatekintés című versének alapélménye a kiüresedett élet, a meggyötört ember, az illúziók elvesztése, az életkedv eltűnése. Ez a keserű - édes verse olyan nekem, mint egy zongorajáték. Piano-forte erőteljes váltakozása. A boldogságkeresés örök emberi folyamat. Vergődünk, szenvedünk a sok baj között. Küzdünk egymás ellen, egymásért. Ha az emberektől várjuk az örömünket, lelki békénket, mindig csalódni fogunk. Hiszen egyedül Istenben van jelen a boldogságunk szeretet kulcsa. Találjuk meg! Ahogyan József Attila a számomra egyik legkedvesebb versében megírta:

Az Isten itt állt a hátam mögött
s én megkerültem érte a világot

 

Oslo, 2017. szeptember 11.