Élmények 1956-ból és 50 évvel későbbről

Berlinger Balázs és Borka László
2016. 10. 26.
Megosztás


Miután Dr. Borka László korábban már több írással is bemutatkozott a “honlap hasábjain” most egy újabb írását közöljük egy azzal összefüggő szöveggel együtt, ami okot ad egy újabb vegyész, Berlinger Balázs bemutatására is, aki eddigi életpályáját röviden így ismerteti: “Nagykanizsán születtem 1979-ben. A középiskola elvégzése után, 1998-ban a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen folytattam tanulmányaimat, ahol 2003-ban vegyészdiplomát, 2010-ben doktori fokozatot szereztem. 2007-ben egy 6 hónapra szóló ösztöndíjjal és azzal a szándékkal érkeztem Osloba, hogy egy, a norvég munka-egészségügyi intézettel (Statens arbeidsmiljøinstitutt) közös kutatással teljesítem ki magyarországi doktori munkámat. Aztán valahogy itt ragadtam.”


Két kémikus levelezése az 56-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulóján

Kedves Laci!

Rátekintve a tegnapi nap magyarországi híradásaira, azt hiszem szerencsések lehetünk, hogy Osloban ünnepelhetünk. A politika erősebb méreg, mint a kálium-cianid.

Már tegnap írtam, hogy szívesen elmesélem az én 56-tal kapcsolatos élményeimet. Ezek egy része a nagyszüleimtől vagy ismerősöktől hallott történet, más részük személyes megélésem 56-os megemlékezések kapcsán.
Kezdem a nagyszülőkkel. Böhönyei (Somogy megyei) nagyapám mesélte, hogy a forradalom napjaiban az egyik éjszaka falubeliek csöngettek be hozzájuk, hogy adja oda a segesdi ruházati bolt kulcsait, ahol boltvezetőként dolgozott. Nem tartozik a történethez, de megemlítem, hogy azért nem kapott munkát a saját falujában, mert kulák lányt vett el feleségül. Sokáig mindennapos félelemben éltek az ötvenes évek elején. Az engedélyezett mennyiségű csomag összekészítve állt, várták, hogy mikor jön a fekete autó, s deportálják őket az Alföldre. Anyám karon ülő gyermek volt még akkor. Végül az áttelepítéstől megmenekültek, de a dédnagyapám által megkeresett vagyont: a földeket, a tejüzemet, a boltot mind elvették tőlük. Dédnagyapám ezt nem érhette meg, – talán a sors fintora, vagy kegyelme folytán – angol hadifogságban halt meg Ausztriában. Visszatérve a kulcsokhoz: nagyapám nem adta oda azokat, így a boltot végül nem fosztották ki, amiért a helyi pártvezető meg is kapta jól megérdemelt kitüntetését és jutalmát.
A családból csak egy emberről tudok, aki 56 után emigrált. Nagyapám unokatestvére, Jenő, aki 17 éves suhancként többedmagával traktorral lehúzatta a Nagyatádon felállított Sztálin szobrot. Jó balhé lehetett az akkor, de utána persze jobbnak látta felszívódni. Végül Angliában állapodott meg.

Körülbelül 10 évvel ezelőtt a Magyar Kémikusok Lapjában olvastam egy kiváló cikket az 56-os forradalom Műszaki Egyetemen lejátszódott eseményeiről és azok későbbi következményeiről a résztvevőkre nézve. A cikket az események idején még csak 20 éves, de forradalmilag igencsak aktív Sohár Pál jegyzi, későbbi „eltés” egyetemi professzorom, Széchenyi-díjas vegyészmérnök, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Sohár Pálné toxikológus szintén tanított, akivel 2007-ben egy Sopronba tartó vonatút alkalmával (a Centenáriumi Vegyészkonferenciára igyekeztünk épp) személyesen is elbeszélgethettem az 56-os budapesti történésekről. Itt említem meg, hogy a politika miatt nemcsak a szocializmus alatt (az átkosban, ami valakinek sajnos már inkább áldott) nem volt lehetőség emberhez méltóan ünnepelni, hanem a későbbiekben, például 2006-ban sem. Sohár Pálnét, aki a férjével együtt méltán és méltón meg szerette volna ünnepelni a forradalom 50. évfordulóját csak a szerencse mentette meg attól, hogy ők is az akkori rendőri túlkapások és brutalitás áldozataivá váljanak. Ezek után különösen fájó, hogy nemcsak politikusok, hanem közvetlen kollégák szájából is hallottam a 2006. október 23-a utáni napokban, hogy: „Minek kellett aznap az utcára menni?”

Aznap, 10 évvel és egy nappal ezelőtt Melindával és a fiával kimerészkedtünk az Andrássy útra a Nagymező utcai lakásunkból, hogy elinduljunk egy kis őszi sétára a Deák tér irányába. Alig haladtunk valamit, amikor egy rendőrsorfalba ütköztünk és már lövések hangját is hallottuk. Könnygázzal és gumilövedékkel oszlatták a háborgó tömeget. Az akkor 11 éves Zsolti nagyon megijedt, s édesanyjával együtt gyorsan haza is indultak. Én kíváncsi voltam az eseményekre és miután biztosítottam Melindát, hogy nagyon óvatos leszek, közelebb merészkedtem a tömeghez. Láttam, hogy a „megvadult csőcselék” az ünnepségekre odahelyezett „SZABADSÁG” felirat óriásbetűit maga előtt tartva akadályozza a rendőrök közeledő rohamát. Ha akkor azok az emberek (akik többsége persze csak a balhét kereste) nem tartóztatják fel olyan sokáig a rendőröket, még nagyobb lett volna a baj, amikor a lovasroham megindult a békés ünneplők irányába. (Én legalább is a mai napig meg vagyok győződve erről.) Szerencsére addigra vége volt a beszédeknek, s a tömeg nagy része már hazafelé tartott. Én a nagyobb csoportosulásokat elkerülve, még a roham előtt elindultam az Astoria irányába, aztán valahol vettem egy magyar zászlót és azzal „masíroztam” haza a Rákóczi úton majd a Nagykörúton vissza a Nagymező utcába. Nem tudom miért, de felemelő érzés volt. Ez volt az én kis 56-om.

Remélem találkozunk a ma esti ünnepségen és jól fogjuk érezni magunkat!

Üdvözlettel:

Berlinger Balázs

Oslo, 2016. október 24.

 

Kedves Balázs!

Köszönöm beszámolódat, eléggé eseménydús, nem mondom.

Az én élményeim sűrítettek 1956. október 23. és december 31. között, aztán Norvégiában mindig szépen ünnepeltünk. Nem is nagyon tudtunk az otthoni ünneplési módokról.

Én Pécsett voltam negyedéves joghallgató, amikor október 22-23-án híreket kaptunk Pestről, az ottani eseményekről. Ez az összes magyarországi városban pillanatok alatt ugyanazt a hangulatot keltette.
Nálunk egy orvostanhallgató lett a vezér. Jó beszédet tartott az összegyűlt egyetemistáknak, s leutánoztuk Pestet. Honvédelmi oktatónk, egy fiatal hadnagy mellénk állt és kinyitotta a fegyvertárat. Én is kaptam egy puskát. Már hátultöltős volt, de valószínű, hogy már az első világháborúban is szolgált, sőt talán már 1848-ban is.
Jelentkeztem barátommal együtt bármilyen feladatra. Az volt a parancsunk, hogy Pécs egyik utcájában, ami a városból kivezet, ott álljunk, és minden autót állítsunk meg, hogy nincs-e benne ellenség. Hogy miként kell felismerni az ellenséget, arról nem kaptunk felvilágosítást. Ha nem áll meg, lőjük le a sofőrt, vagy bárkit. Jöttek is az autók. Egy se állt meg, nekünk meg eszünk ágában sem volt lőni. Ismeretlen emberekre lőni? Honnan tudjuk, hogy ki az ellenség és ki a barát? Mutatja ez, hogy a buzgalom nagyobb volt, mint az ész.
Pécsett az oroszok nem csináltak semmi kárt. Nos, november 4-ig boldogok voltunk, hogy az oroszok kimennek. Ők csak kihúzódtak az Alföldre és várták az erősítést, aztán Budapestet elintézték. Feleségem (akkor még gimnazista volt) családjának a házát a Kilián laktanyával szemben addig lőtték, míg egy emeletsor leomlott. A 4. emeleten levő zongora lecsúszott a 3. emeletre.
Pécsett az egyetemek zárva voltak, nem lehetett tudni, mi lesz. Mivel engem a helyi egyetemi párttitkár fegyverrel látott, jobbnak láttam barátommal együtt távozni, nem csak Pécsről, hanem Magyarországról is. Utólag tudtuk meg, hogy a vezér sokévi börtönt kapott, míg a hozzám hasonlók megúszták egyetemi kizárással. De ekkor mi már barátom falujában voltunk a határ mellett, ahol 1957. január 1-én egy falubeli az éjszaka folyamán bennünket a határig vezetett. Onnan Bécs, majd Oslo következett, ahol azóta is próbálom kitalálni, hogy hány %-ban vagyok magyar és hány %-ban norvég. Nem bírom kitalálni.

Borka László

Oslo, 2016. október 24.




Élmények 1956-ból és 50 évvel későbbről - Borítókép
Élmények 1956-ból és 50 évvel későbbről - Borítókép