Budapesten láttam meg a napvilágot már közel harminc éve, ott cseperedtem fel legénnyé, majd egy rövid (két félévnyi) franciaországi tartózkodás után ott is végeztem el az egyetemet. 2012 októberében, az egyetem után költöztem Oslóba, hogy ott egy PhD-t csináljak geofizikából. Miután ezzel nagyrészt végeztem, indultam neki egy nagyobb útnak mielőtt a doktorimat megvédeném. Az utam során több országot is érintek (még mindig úton vagyok), amikről itt rövidebb beszámolót tervezek írni. Az első ország Oroszország, utána következik: Kína, Hongkong, Malajzia, Indonézia, Ausztrália, Vanuatu, Új-Zéland, ismét Malajzia, Makaó, Kína és Kazahsztán.
Oroszország
Egy
szép júniusi délután fogtam a batyum, elbúcsúztam a kollégáimtól az egyetemen,
és elindultam, neki a világnak! A nagybetűs VILÁGnak, ami a metróállomáson
kezdődik, egy vonat peronján töltött egy órával, és egy fapados repülőn
utazással folytatódik. Még aránylag korán volt, amikor megérkeztem Tallinnba,
kicsit élvezhettem a rokon észt nyelv szépségeit a repülőtéren, hogy aztán az
este nekiinduljak a Nagy Oroszországnak. A buszom este kilenckor indult
Tallinnból, és az első igazi oroszos élmény az volt, amikor egy katonás
uniformisban megjelent egy fiatal szőke hajú lány a kocsiállásnál, és szigorúan
jelezte az utasok felé, hogy itt az idő jelentkezni az útra. Tülekedés, vízumellenőrzés,
majd felszállás a buszra, és még két-három óra út keresztül Észtországon. Az
első oroszországi élmények után azonban hamar rájöttem, hogy messze nem ilyen szigorú
ez az ország, és tele van melegszívű és játékos emberekkel a Medvék Földje. Rögtön
a határon az egyik határőr lány játszott azzal, hogy kitalálja, melyik
országból való vagyok az ”Útlevél” felirat alapján, de aztán kis idő múlva
feladta. Amúgy nem volt nehéz bejutni az országba, az összes kérdésük annyi
volt, hogy Szentpétervárra megyek-e elsőnek.
Szentpétervár a kultúra fővárosa
Oroszországban, amit olyan városokkal érdemes egy lapon említeni, mint Róma,
Párizs vagy New York. Napokat el lehet tölteni az Ermitázs festményeit nézve, a
környék palotáit (Puskin, Peterhof) és parkjait bandukolva vagy csak a város
kanálisai mellett sétálva. Az első sokk az első nap délelőttjén ért. Ahhoz,
hogy bejuthasson az ember a Peterhof palotába, igen komoly procedúrán kell
átesni: korlátozott mennyiségű jegyet adnak el az egyéni látogatók számára egy
nagyon rövid időintervallumban, és ezekért óriási a tülekedés. Szerencsére
mindig vannak jó emberek: egy kazah nő segítségemre volt a rendszer
kiismerésében, szóval a tülekedést is túléltem, és még Peterhofot is láttam.
Szentpétervárból Petrozavodszk felé
vezetett az utam, vonattal. Ezen a részen még egyedül voltam, vagy legalábbis
egyedül lettem volna, ha a szomszédom, egy idősebb hölgy, nem velem kezd el
beszélgetni. Megtudtam, hogy Szentpéterváron közgazdaságtant tanít egy gimiben,
öt gyereke van, és épp az egyik unokájához siet Petrozavodszkba. Nagyon sokkal
mélyebbre nem mentünk, mert annyira azért nem jó az oroszom. Néha kinézve az ablakon
láttam, ahogy a nyírfarengeteg elsuhan mellettünk, néha megállt a vonat, ahol
az árusok füstölt halakat árultak a peronon, kisebbeket, vagy épp nagyobbakat,
a legnagyobbak úgy félméteresek is: kis rágcsálnivaló a vonatútra. Petrozavodszk
kicsit unalmas város, ami azért is kár, mert a legtöbb hajót, amivel a
környéken lévő fatemplom együttest (a Kizsi-pogosztot) el tudtam volna érni,
szimplán törölték, arra az egyre, ami pedig lett volna, már nem volt hely.
Petrozavodszk után jött Vlagyimir,
Szuzdal, Moszkva, majd a transzszibériai Irkutszkig, és a Bajkál-tó. Vlagyimir,
de főleg Szuzdal kolostorai gyönyörűek, kevés volt a turista, és olcsón és
kényelmesen lehetett megszállni, mielőtt Moszkvába ért az ember, de a legjobb
mindenesetre az elektricska (elővárosi vonat), ami olcsó, kissé lassú, de
meglehetősen izgalmas módja a Vlagyimirből Moszkváig jutásnak. A vonatút elején
csak nyírfaerdők és tisztások suhantak el ismét mellettünk. Kevés volt az utas,
az egyedüli meglepő dolog a fegyveres őrök voltak, akik a kalauzokat kísérik,
de mivel ilyet már máshol is láttam, annyira mégsem volt meglepő. Amint közeledtünk
Moszkva felé, egyre többen lettek, s egyre több lett a bliccelő is, akik egyre
nagyobb csoportokban járkáltak fel s alá a vonaton a kalauzok elől, vagy épp az
állomásokon másztak ki- és be a kerítés rései között, vagy a vágányok mellett,
ahol a kerítés véget ért. Egy pár épp akkor mászott fel a peronra, amikor a
vonat érkezett, és a férfi tartott bakot a nőnek (mivel a peron jó másfél méter
magas), hogy oda felmászva a mozgó vonat és a kerítés közötti pár centin
besurranjanak. Közben a vonaton a kalauzok végezték sziszifuszi munkájukat, de
látszódott egyfajta hallgatólagos megállapodás a bliccelők és a kalauzok
között, akik egyáltalán nem igyekeztek elkapni őket. A szociokulturális
performansz azonban a bliccelőkkel nem állt meg, sőt, állomásról állomásra
újabb alakok szálltak fel a vonatra, hogy ott pénzt keressenek. Volt, aki csak zoknit
árult, egy kislány egy dalt adott elő, egy férfi mikrofonnal és hangszóróval
nyomta a mulatóst, láttam termékbemutatókat (élő teleshop), egyszer pedig
katonaruhás, sötét hajú, sötét szakállú férfiakból álló banda szállt fel, akik
a Kaukázusról énekeltek (ők nagyon népszerűek voltak, talán kicsit az utasok
félelme miatt is, hogy nehogy felrobbantsák magukat).
Moszkva egy nagy meglepetés volt,
ugyan nem sok látnivalót tartogatott. A hangulata alapján kicsit olyan volt,
mint Budapest, a maga Kopaszi-gátjával, a szórakozó negyedeivel, a metrójával,
és a rengeteg szocreál emlékkel. Moszkva olyan szempontból is egyedi
Oroszországon belül, hogy míg például Szentpéterváron a peronőrök a metróban
mind ugyanúgy hordják az egyenruháikat, mind egyforma komor arcot mutatnak, addig
Moszkvában egyéniségek ülnek a bódéikban, a végtelenül hosszú mozgólépcsők alján,
van amelyik feltupírozott hajjal, a másik egyedi szemüveggel, a harmadik
pusztán egy mosolygós arccal figyeli, hogy minden rendben történik a
metróállomáson.
A transzszibériai vasút sokak számára
maga egy úti cél, érdekes is, de egyáltalán nem különbözik egy átlagos orosz
vonatozástól, csak annyiban, hogy hosszú. A sztorik a nagy vodkázásokról már a
múlté, elvileg már sört se lehet felvinni a vonatokra, és ezt nagyjából be is
tartják az utasok. A táj kissé egyhangú, és ráadásul nem is sokban különbözik a
magyartól, csak legfeljebb több a nyírfa és a fenyő. Az emberek előszeretettel beszélgetnek
az idegenekkel, néha velünk is szóba elegyedtek, de alapvetően az unalom
jellemzi őket.
Idővel megszokja az ember a hosszú vonatozást.
Volt, hogy 37 órát töltöttünk egyhuzamban a vonaton, és ilyenkor már-már fura
leszállni egy-egy állomáson, amit kinéztünk úti célnak (Kazany, Omszk,
Irkutszk). Van persze, hogy egy-egy állomáson többet áll a vonat, akkor van idő
bevásárolni, bár a választék általában elég rossz, itt még a halárusok se árasztják
el a peront. Lassan meg is érkeztünk a Bajkál-tóhoz, ami tényleg nagyon szép,
és nagy örömömre sok volt a hal: ott van például az omul, ami teljesen egyedi a
Bajkál-tavon, és amit minden formában lehet fogyasztani (sütve, füstölve,
szárítva).
A Bajkál-tó után visszatértünk
Irkutszkba, amelyről általában nagyon negatívan írnak az útikönyvek, ahol rossz
a közbiztonság, meg hasonlók, én azonban semmi ilyen negatívat nem mondhatok
róla. Szállásadónk, Igor nagyon kedves és segítőkész volt. Amikor este
leellenőriztük a repülőgépünk indulását, és azt láttuk, hogy módosították a
járatindulást, segített felhívni a repülőtársaságot, kivárta velünk azt a
körülbelül húsz percet, hogy felvegyék végre a telefont, és megbeszéljük, hogy
akkor elvileg reggel helyett kora délután fog indulni a gépünk, és elég addigra
kiérnünk. Szóval 11 óra körül ki is mentünk a reptérre, ahol az fogadott
minket, hogy nincs több induló járat a nemzetközi reptérről, és lényegében
senki sincs ott. A következő nehézség az volt, hogy megtaláljuk a
légitársaságunk irodáját, ami többszöri ide-oda küldözgetés során végül
sikerült is, azonban az igazi megpróbáltatások még szinte el sem kezdődtek. Ott
aztán kiderült, hogy a járatunkat törölték, bár erről az égvilágon sehogy nem
szóltak, és valószínűleg azért mondták, hogy délután megy a repülő, hogy ne
kelljen átfoglalni minket egy másik gépre. Az irodában lévő ügyintéző nem
beszélt, csak oroszul, de kaptunk telefonos segítséget Szásától, aki mindig
elmagyarázta a dolgokat részletesen nekem angolul, az ügyintézőnek oroszul
(tekintve, hogy az oroszom itt nem volt elég). Az első lépés az volt, hogy
alternatívát találjunk, mivel amit ajánlottak, hogy két nap múlva mehetünk
Kínába, annyira nem tetszett. A keresés azonban elég körülményesre sikerült, az
ügyintézőnk egyenként hívta fel a különböző irodákat, hogy van-e szabad hely a
megfelelő gépekre, ha mondjuk Novoszibirszkben, Moszkvában vagy
Jekatyerinburgban szállnánk át, de nem igazán sikerült semmi értelmeset
találni. Szóval más választás nem volt, mint Irkutszkban maradni, azonban ez
azt is jelentette, hogy a vízumunkat meg kellett hosszabbítsuk. Sietni kellett
a "határra" a reptéren, ahol adtak egy formanyomtatványt, amit ki
kellett tölteni (persze az egész csakis oroszul), és be kellett fizetni 1000
rubelt ügyintézési költségként. De szép is lenne, ha minden ilyen egyszerű
lenne: befizetni csakis egy fajta bankban lehet, amihez szépen el kellett
taxizni, ott kiderült, hogy a rendszer nem működik, és mivel ügyintézőnk
türelmetlen volt, ezért visszataxiztunk. A határőrök nem tudtak ezzel sokat
kezdeni, szóval ismét mehettünk a bankba (immáron busszal, mert az ügyintézőnk kifogyott
a pénzből), és végre be tudtuk fizetni a pénzt, és a pecsétet megkaphattunk. A határőr
- látva, hogy turisták vagyunk - annyit mondott, hogy "You must leave the
country until the 20th June". Utána beköltöztünk a szállodába, hogy a két
napot kivárjuk, végre elhagyjuk az országot, és egy rövid kínai és hongkongi
tartózkodás után megérkezzünk Délkelet-Ázsiába.
Keszthelyi Dániel
Úton, 2016. augusztus