Keleti kényelem

Keszthelyi Dániel
2016. 08. 23.
Megosztás


Budapesten láttam meg a napvilágot már közel harminc éve, ott cseperedtem fel legénnyé, majd egy rövid (két félévnyi) franciaországi tartózkodás után ott is végeztem el az egyetemet. 2012 októberében, az egyetem után költöztem Oslóba, hogy ott egy PhD-t csináljak geofizikából. Miután ezzel nagyrészt végeztem, indultam neki egy nagyobb útnak mielőtt a doktorimat megvédeném. Az utam során több országot is érintek (még mindig úton vagyok), amikről itt rövidebb beszámolót tervezek írni. Az első ország Oroszország, utána következik: Kína, Hongkong, Malajzia, Indonézia, Ausztrália, Vanuatu, Új-Zéland, ismét Malajzia, Makaó, Kína és Kazahsztán.


Oroszország

   Egy szép júniusi délután fogtam a batyum, elbúcsúztam a kollégáimtól az egyetemen, és elindultam, neki a világnak! A nagybetűs VILÁGnak, ami a metróállomáson kezdődik, egy vonat peronján töltött egy órával, és egy fapados repülőn utazással folytatódik. Még aránylag korán volt, amikor megérkeztem Tallinnba, kicsit élvezhettem a rokon észt nyelv szépségeit a repülőtéren, hogy aztán az este nekiinduljak a Nagy Oroszországnak. A buszom este kilenckor indult Tallinnból, és az első igazi oroszos élmény az volt, amikor egy katonás uniformisban megjelent egy fiatal szőke hajú lány a kocsiállásnál, és szigorúan jelezte az utasok felé, hogy itt az idő jelentkezni az útra. Tülekedés, vízumellenőrzés, majd felszállás a buszra, és még két-három óra út keresztül Észtországon. Az első oroszországi élmények után azonban hamar rájöttem, hogy messze nem ilyen szigorú ez az ország, és tele van melegszívű és játékos emberekkel a Medvék Földje. Rögtön a határon az egyik határőr lány játszott azzal, hogy kitalálja, melyik országból való vagyok az ”Útlevél” felirat alapján, de aztán kis idő múlva feladta. Amúgy nem volt nehéz bejutni az országba, az összes kérdésük annyi volt, hogy Szentpétervárra megyek-e elsőnek.
   Szentpétervár a kultúra fővárosa Oroszországban, amit olyan városokkal érdemes egy lapon említeni, mint Róma, Párizs vagy New York. Napokat el lehet tölteni az Ermitázs festményeit nézve, a környék palotáit (Puskin, Peterhof) és parkjait bandukolva vagy csak a város kanálisai mellett sétálva. Az első sokk az első nap délelőttjén ért. Ahhoz, hogy bejuthasson az ember a Peterhof palotába, igen komoly procedúrán kell átesni: korlátozott mennyiségű jegyet adnak el az egyéni látogatók számára egy nagyon rövid időintervallumban, és ezekért óriási a tülekedés. Szerencsére mindig vannak jó emberek: egy kazah nő segítségemre volt a rendszer kiismerésében, szóval a tülekedést is túléltem, és még Peterhofot is láttam.
   Szentpétervárból Petrozavodszk felé vezetett az utam, vonattal. Ezen a részen még egyedül voltam, vagy legalábbis egyedül lettem volna, ha a szomszédom, egy idősebb hölgy, nem velem kezd el beszélgetni. Megtudtam, hogy Szentpéterváron közgazdaságtant tanít egy gimiben, öt gyereke van, és épp az egyik unokájához siet Petrozavodszkba. Nagyon sokkal mélyebbre nem mentünk, mert annyira azért nem jó az oroszom. Néha kinézve az ablakon láttam, ahogy a nyírfarengeteg elsuhan mellettünk, néha megállt a vonat, ahol az árusok füstölt halakat árultak a peronon, kisebbeket, vagy épp nagyobbakat, a legnagyobbak úgy félméteresek is: kis rágcsálnivaló a vonatútra. Petrozavodszk kicsit unalmas város, ami azért is kár, mert a legtöbb hajót, amivel a környéken lévő fatemplom együttest (a Kizsi-pogosztot) el tudtam volna érni, szimplán törölték, arra az egyre, ami pedig lett volna, már nem volt hely.
   Petrozavodszk után jött Vlagyimir, Szuzdal, Moszkva, majd a transzszibériai Irkutszkig, és a Bajkál-tó. Vlagyimir, de főleg Szuzdal kolostorai gyönyörűek, kevés volt a turista, és olcsón és kényelmesen lehetett megszállni, mielőtt Moszkvába ért az ember, de a legjobb mindenesetre az elektricska (elővárosi vonat), ami olcsó, kissé lassú, de meglehetősen izgalmas módja a Vlagyimirből Moszkváig jutásnak. A vonatút elején csak nyírfaerdők és tisztások suhantak el ismét mellettünk. Kevés volt az utas, az egyedüli meglepő dolog a fegyveres őrök voltak, akik a kalauzokat kísérik, de mivel ilyet már máshol is láttam, annyira mégsem volt meglepő. Amint közeledtünk Moszkva felé, egyre többen lettek, s egyre több lett a bliccelő is, akik egyre nagyobb csoportokban járkáltak fel s alá a vonaton a kalauzok elől, vagy épp az állomásokon másztak ki- és be a kerítés rései között, vagy a vágányok mellett, ahol a kerítés véget ért. Egy pár épp akkor mászott fel a peronra, amikor a vonat érkezett, és a férfi tartott bakot a nőnek (mivel a peron jó másfél méter magas), hogy oda felmászva a mozgó vonat és a kerítés közötti pár centin besurranjanak. Közben a vonaton a kalauzok végezték sziszifuszi munkájukat, de látszódott egyfajta hallgatólagos megállapodás a bliccelők és a kalauzok között, akik egyáltalán nem igyekeztek elkapni őket. A szociokulturális performansz azonban a bliccelőkkel nem állt meg, sőt, állomásról állomásra újabb alakok szálltak fel a vonatra, hogy ott pénzt keressenek. Volt, aki csak zoknit árult, egy kislány egy dalt adott elő, egy férfi mikrofonnal és hangszóróval nyomta a mulatóst, láttam termékbemutatókat (élő teleshop), egyszer pedig katonaruhás, sötét hajú, sötét szakállú férfiakból álló banda szállt fel, akik a Kaukázusról énekeltek (ők nagyon népszerűek voltak, talán kicsit az utasok félelme miatt is, hogy nehogy felrobbantsák magukat).
   Moszkva egy nagy meglepetés volt, ugyan nem sok látnivalót tartogatott. A hangulata alapján kicsit olyan volt, mint Budapest, a maga Kopaszi-gátjával, a szórakozó negyedeivel, a metrójával, és a rengeteg szocreál emlékkel. Moszkva olyan szempontból is egyedi Oroszországon belül, hogy míg például Szentpéterváron a peronőrök a metróban mind ugyanúgy hordják az egyenruháikat, mind egyforma komor arcot mutatnak, addig Moszkvában egyéniségek ülnek a bódéikban, a végtelenül hosszú mozgólépcsők alján, van amelyik feltupírozott hajjal, a másik egyedi szemüveggel, a harmadik pusztán egy mosolygós arccal figyeli, hogy minden rendben történik a metróállomáson.
   A transzszibériai vasút sokak számára maga egy úti cél, érdekes is, de egyáltalán nem különbözik egy átlagos orosz vonatozástól, csak annyiban, hogy hosszú. A sztorik a nagy vodkázásokról már a múlté, elvileg már sört se lehet felvinni a vonatokra, és ezt nagyjából be is tartják az utasok. A táj kissé egyhangú, és ráadásul nem is sokban különbözik a magyartól, csak legfeljebb több a nyírfa és a fenyő. Az emberek előszeretettel beszélgetnek az idegenekkel, néha velünk is szóba elegyedtek, de alapvetően az unalom jellemzi őket.
   Idővel megszokja az ember a hosszú vonatozást. Volt, hogy 37 órát töltöttünk egyhuzamban a vonaton, és ilyenkor már-már fura leszállni egy-egy állomáson, amit kinéztünk úti célnak (Kazany, Omszk, Irkutszk). Van persze, hogy egy-egy állomáson többet áll a vonat, akkor van idő bevásárolni, bár a választék általában elég rossz, itt még a halárusok se árasztják el a peront. Lassan meg is érkeztünk a Bajkál-tóhoz, ami tényleg nagyon szép, és nagy örömömre sok volt a hal: ott van például az omul, ami teljesen egyedi a Bajkál-tavon, és amit minden formában lehet fogyasztani (sütve, füstölve, szárítva).
   A Bajkál-tó után visszatértünk Irkutszkba, amelyről általában nagyon negatívan írnak az útikönyvek, ahol rossz a közbiztonság, meg hasonlók, én azonban semmi ilyen negatívat nem mondhatok róla. Szállásadónk, Igor nagyon kedves és segítőkész volt. Amikor este leellenőriztük a repülőgépünk indulását, és azt láttuk, hogy módosították a járatindulást, segített felhívni a repülőtársaságot, kivárta velünk azt a körülbelül húsz percet, hogy felvegyék végre a telefont, és megbeszéljük, hogy akkor elvileg reggel helyett kora délután fog indulni a gépünk, és elég addigra kiérnünk. Szóval 11 óra körül ki is mentünk a reptérre, ahol az fogadott minket, hogy nincs több induló járat a nemzetközi reptérről, és lényegében senki sincs ott. A következő nehézség az volt, hogy megtaláljuk a légitársaságunk irodáját, ami többszöri ide-oda küldözgetés során végül sikerült is, azonban az igazi megpróbáltatások még szinte el sem kezdődtek. Ott aztán kiderült, hogy a járatunkat törölték, bár erről az égvilágon sehogy nem szóltak, és valószínűleg azért mondták, hogy délután megy a repülő, hogy ne kelljen átfoglalni minket egy másik gépre. Az irodában lévő ügyintéző nem beszélt, csak oroszul, de kaptunk telefonos segítséget Szásától, aki mindig elmagyarázta a dolgokat részletesen nekem angolul, az ügyintézőnek oroszul (tekintve, hogy az oroszom itt nem volt elég). Az első lépés az volt, hogy alternatívát találjunk, mivel amit ajánlottak, hogy két nap múlva mehetünk Kínába, annyira nem tetszett. A keresés azonban elég körülményesre sikerült, az ügyintézőnk egyenként hívta fel a különböző irodákat, hogy van-e szabad hely a megfelelő gépekre, ha mondjuk Novoszibirszkben, Moszkvában vagy Jekatyerinburgban szállnánk át, de nem igazán sikerült semmi értelmeset találni. Szóval más választás nem volt, mint Irkutszkban maradni, azonban ez azt is jelentette, hogy a vízumunkat meg kellett hosszabbítsuk. Sietni kellett a "határra" a reptéren, ahol adtak egy formanyomtatványt, amit ki kellett tölteni (persze az egész csakis oroszul), és be kellett fizetni 1000 rubelt ügyintézési költségként. De szép is lenne, ha minden ilyen egyszerű lenne: befizetni csakis egy fajta bankban lehet, amihez szépen el kellett taxizni, ott kiderült, hogy a rendszer nem működik, és mivel ügyintézőnk türelmetlen volt, ezért visszataxiztunk. A határőrök nem tudtak ezzel sokat kezdeni, szóval ismét mehettünk a bankba (immáron busszal, mert az ügyintézőnk kifogyott a pénzből), és végre be tudtuk fizetni a pénzt, és a pecsétet megkaphattunk. A határőr - látva, hogy turisták vagyunk - annyit mondott, hogy "You must leave the country until the 20th June". Utána beköltöztünk a szállodába, hogy a két napot kivárjuk, végre elhagyjuk az országot, és egy rövid kínai és hongkongi tartózkodás után megérkezzünk Délkelet-Ázsiába.

Keszthelyi Dániel

Úton, 2016. augusztus