Még egyszer New Yorkról

Juhász Gyula
2017. 06. 19.
Megosztás


A magyar művészi élet (színház, zene, irodalom, dráma és képzőművészet) politikai megosztottsága mára természetessé vált. Valószínűnek tartom, hogy a new yorkiak nem voltak és ma sem “szentek”, de a politikai törésvonalak mentén való ilyen megosztottság az ottani művészvilágra nem volt és ma sem igazán jellemző.


 Sokat beszélgettem az általam spontánul megismert muzsikusokkal, de a benyomásom az volt, hogy nem ideológiák, hanem a siker határozza meg a rivalizálást. Csak a közönségért folytatott harc és a mindig magasabb művészi célok elérése számít. Ez náluk réges- régi hagyomány, hiszen ez az oka az úgynevezett. amerikai showbizz világsikerének.
Semmi harag, sértődés: így megy ez itt.
Ha a közönség elégedett valakivel, valakikkel, felkérik további munkára. A tény hogy van az ottani egyszerűségben, logikában, célszerűségben (a bürokratikus fontoskodás hiányában) valami lenyűgöző. Az 57. utcában (Manhattan – itt volt Bartók utolsó lakása) az 57-es busz jár. Mi sem logikusabb?
Mindez hallatszik is a zenészek játékából. Majdnem minden étteremben, bárban, hotelben és nyilvános szórakozóhelyen, élő (live) zene van, méghozzá magas színvonalon. Nem agyonhajszolt, ideges emberek játszanak a szórakozóhelyeken, hanem nyugodt profik. Ez a dolguk. Nem kell másodállás, tanulók után kajtatniuk. A fizetésükből nyilván nem telik a legdrágább luxusautókra, tengerentúli drága családi nyaralásra, de tisztes módon megélhet a család. Egy hetvenes évei közepén járó dobos elmondta, hogy a környéken lakik a Village Wanguardban, öt percre az étteremtől ahol esténként fellép. Sétálva hazaér munka után. És mi több: ott született és ott nőt fel. Minden követ ismer. Azt is elmesélte, hogy ezért teljesíteni kell: gyakorolni odahaza. És ezek a muzsikusok gyakorolnak. Az eredmény: csodás atmoszféra teremtő hangzás.
Hazafias pillanataimban a magyar zenészeket is (kevesen vannak) is odasorolnám. De nem árulom el kiket.
Ottlétemben hallottam világsztárokat, egyszerű jazz zenészeket, amerikaiakat, afro-amerikaiakat, kubaiakat és még sorolhatnám. Szinte minden alkalommal szem és fültanúja voltam végtelenül finom pillanatoknak. Micsoda szólókat hallottam! Valamennyi hangszeres szóló a tisztaság, elegancia, megbízhatóság, erőteljes zengés, elegancia jegyében hangzott. A zenészek érzik, hogyan kell árnyalni a ritmust, indítani a frázisokat. És itt érkeztem el az én régi “vesszőparipámhoz”, az amerikai standard (evergreen, örökzöld) repertoár érthető tolmácsolásához. A filozófiát az amerikai muzsikusoktól vettem át, ha úgy tetszik eltanultam. Éspedig, hogy minden zene, szöveg központú. Ismerni kell a dalszöveget és a melódiát. A dallamot a szöveg után kell formálni. Egy magyar népdal vagy műdal (magyar nóta) is a prozódiára támaszkodik, tehát parlando (beszédszerű). Nem is tudja egy idegen anyanyelvű jól és autentikusan eljátszani, előadni. Rögtön halljuk, hogy az előadás nem diktikus. így van ez a fenn említett amerikai standard repertoárral is. Az ottaniak anyanyelvi szinten tolmácsolják.
Az énekesekről is csak szuperlatívuszokban tudok írni. Sokszor megfigyeltem, hogy az itthoni énekeseket koncerteken nem lehet jól hallani: egy szinten vannak a zenekarral. De ez már akusztika és hangmérnöki probléma. Egy jó és született zenész ösztönösen érzi a dinamikai arányokat. Hogy egy régi és közismert közhellyel éljek: nincs rossz akusztika csak rossz zenész. Tegyük hozzá, hogy ez csak részben igaz.
Nem untatom és terhelem a kedves olvasót tovább. Az élmény leírhatatlan és számomra feledhetetlen. Ez egy “örök megújulás” volt és marad számomra. És mégis Kodály Psalmus Hungaricus-idézettel siratom a gyorsan elmúlt tengerentúli napokat: “Csak sírok, rívok...”

Oslo, 2017, május