Visszatekintés

Nádasdy- Farkas Irén
2017. 03. 09.
Megosztás


1987-ben pontosan 30 évvel ezelőtt érkeztem Norvégiába. Csak néhány éves szerződése volt a páromnak ahova én és két gyermekünk követtük őt. Nagyon izgatottak voltunk, hiszen nem egy két hetes üdülésről, hanem több éves külföldön élésről volt szó.


 

Magyarországon akkor már otthonunk volt, amit évekig rendezgettünk, most meg szinte a semmiből kellett újra otthont teremtenünk. Így utólag visszatekintve is nagyon nehéz volt. Amikor valaki külföldön vállal munkát és egy számára addig ismeretlen országba költözik igazán nagy vállalkozás. Ez sokkal több annál, mintha munkahelyet váltanánk. Minden új és ez az újdonság szinte észrevétlenül nagy hatással van ránk, ami az évek múltával egyre erőteljesebb. A kisebb, nagyobb kudarcok segítenek minket a fejlődésben a változásban. Néhány érdekesség erről a változásról egy speciális szemszögből. Az élet egyik alapeleme a táplálkozás. Leggyakrabban azok az ízek vésődnek belénk, amit gyermekkorunkban megszoktunk, s mi magyarok lévén köröm szakadtáig ragaszkodtunk a jól megszokott ízekhez és étkezési szokásainkhoz. Természetesen ez itt így ilyen formában nem működött. Az első időben a nyelv is problémát jelentett, amikor vásároltunk. Az alapélelmiszereket felismertük, hiszen a kenyér az kenyér itt is, azonban, hogy milyen íze van az már koránt sem volt egyértelmű. Sorra kóstoltuk valamennyit és kerestük a még elfogadhatót. A norvégok a kenyér alapú táplálkozás hívei. Ez azt jelenti, hogy reggelire, ebédre (lunsj) sőt sokan még vacsorára is kenyeret esznek. Amikor a kislányom óvodába került, akkor szó volt az étkezésről és én megkérdeztem, hogy nem lehetne-e főtt ételt adni a gyerekeknek ebédre. El lehet gondolni, hogy hogyan néztek rám, s milyen elvetemült ötletnek találták. Hát igen, a jó magyar főtt étellel szemben nyerő volt a norvég „matpakke”. A magyar ízek utáni vágy nem csak az újonnan érkezőket hajtotta, hanem azokat is akik már hosszú éveket töltöttek hazájuktól távol, mivel különböző okok miatt nem mehettek haza. Norvégiában annak idején nem volt olyan hentes aki magyar disznóságokat készített volna, azonban ismeretes volt egy, aki Svédországban lakott. Ő azonban nem tudta áthozni portékáit a határon, ezért Svinesund határában egy pusztán találkoztunk vele ahol egy autó csomagtartójából kaptuk meg az árut és a megfelelő ellenszolgáltatás fejében örömmel hoztuk haza az általunk megrendelt finomságokat. Mondanom sem kell, hogy hány személyautó vette körül azt a kis szállító kocsit, aminek a csomagtere akkor egy egész hentesbolt helyébe lépett. Volt olyan, hogy egy barát családdal összefogtunk és elkészítettük a saját termékeinket, hurkát, kolbászt. Véres hurka szóba sem jöhetett azonban a májassal éveken át próbálkoztunk. Mi tagadás nem volt az igazi, de azért ehető volt. Talán a kolbászkészítésben voltunk a legsikeresebbek. Lelkesen aprítottuk, daráltuk, kevertük a húst. Levélmérlegen grammokban számoltuk a hozzávaló fűszereket ízlelgettük, míg nem elértük az általunk áhított legjobbat. A füstölésre az egyik üzletbe vittük a sok-sok kiló kolbászt, míg nem egyik alkalommal a hideg füstölés helyett melegen füstölték. Ennek eredménye pedig sok-sok kiló majdnem főtt kolbászt kaptunk. Ilyenkor csak a fagyasztó segíthetett ahonnan bizonyos időközönként elővettünk egy-két szálat, amit megsütve fogyasztottunk el, vagy feltétként, vagy pedig magában kenyérrel. Sajnos ez az akció annyira lelombozta lelkesedésünket a kolbász gyártása, sőt fogyasztása iránt, hogy abba is hagytuk a már rutinná vált kolbász készítést.

Az alábbi történetek jelzik a norvégok hozzáállását a saját termékeik iránt. Azt már tudtuk, hogy a norvég alma "Verdens beste" de egyik alkalommal valamelyik közértben álltam egy zöldes halovány paradicsom hegy előtt és azon gondolkodtam, hogy ki az, aki ezt az éretlen paradicsomot megveszi, sőt meg is eszi. Lelki szemeim előtt az otthoni piacok érett szaftos paradicsomai lebegtek, amikor megszólalt mellettem egy norvég néni és azt mondta, milyen jó, hogy végre megérkezett a norvég paradicsom. ő lelkesen tovább dicsérte a terméket, míg én szavakat nem találva csak hümmögni tudtam. A burgonyánál is elsősorban a hazai terméket választják. 1993-ban pedig megünnepelték, hogy az első burgonya gumók 250 éve került az országukba és azóta is sikeresen termesztik. A földieper viszont tagadhatatlanul csodálatos és hiába mellette a hatalmas külhonból származó a norvég eper háromszorosa ők is és mi is a norvégot választjuk. Szinte mindenben, amiben lehet, a norvég alapanyagot részesítik előnyben, mert meggyőződésük, hogy minőségben sokkal jobbat kapnak bármelyik külföldi árunál. Azt hiszem, ezeket a nézeteket nyugodtan átvehetnénk tőlük.

Az évek múlásával változott az ízlésünk mondhatnám kezdtük megszeretni a norvég ízeket. A tengeri herkentyűk számunkra nagyon újak voltak, s nem tagadom, de még a mai napig is van amit nem tudok megenni. A halak csak annyiban jelentettek újdonságot, hogy a karácsonyi pontyot felváltotta a lazac. Ezzel nem csak az alapanyag változott, hanem az elkészítés módja is. Rengeteg receptet néztem át és próbáltam ki. Azt hiszem ez a csere jól sikerült, mert így új íz került a repertoáromba és közben megszabadultunk a pontyban található rengeteg szálkától. Azonban „rakfisk”-et (erjesztett hal) a mai napig mellőzőm. A „lutefisk” (lúgozott hal) is erre a sorsra jut nálam annak ellenére, hogy ez az egyetlen olyan halfogás aminek múzeumot emeltek. A Norvég Lutefiskmuseum-ot 1997-ben nyitották meg Drøbakban és évente több ezren látogatják.

Érdekes szokásokat ismertem meg, ami otthon nem volt. Ilyen, amikor egy fiatal 30. születésnapján még nem házas akkor „peppersvenn”-né (borsbarát) választják és ilyenkor bors darálót vagy borsszórót vesznek ajándékba. Ez a szokás nagyon a régmúltba nyúlik s valamikor az 1500-as években a dánoktól vették át és kizárólag nőtlen férfiakra vonatkozott. Azért a nőknek sem lett jobb hiszen az 1700-as években létrehozták a „peppermø”-t ami ugyan azt jelentette, mint a peppersvenn. Nem is gondolnánk, hogy H.C. Andersen a híres meseíró élete végéig peppersvenn volt, hiszen sohasem nősült meg. Noha ez a szokás Dániából eredt ott mégis az idő múlásával megváltozott és ott 25 évesen "kanelsvend” és „kanelmø" lehet a fiatalokból. Ilyenkor általában egy nyitott helyen székre ültetik az "ünnepeltet" és rengeteg őrölt fahéjat szórnak rá.

Amikor ideköltöztünk nagyon hamar felfedeztük, hogy milyen finom a norvég csoki. Nem mondom, hogy végig ettük a teljes kínálatot, de azért sokszor elcsábultunk a finom ízekre.  Aztán olvasmányaim során érdekes dologra bukkantam. Az adó nagyon sok terméket súlyt. Norvégiában 1922-ben luxusadót vetettek ki a csokoládéra mondván, hogy a csokoládé luxuscikk, mint mondjuk egy autó. Az vicces, hogy ez az adó a mai napig is érvényes annak ellenére, hogy ma már a csokoládéfogyasztás hétköznapi dolognak számít. Ebből az államnak néhány éves adat szerint évente több, mint 1 millió korona volt a bevétele, hiszen Norvégia csokoládéfogyasztásban élen jár a közel 10kg-os fejenkénti éves átlaggal. Egyébként egy kiló csokit számolva az adó mértéke 18,21 korona volt néhány éve.

A norvég és a magyar táplálkozási szokások összehasonlítása akkor kezdett igazán érdekelni amikor „kantine” vezető lettem. Korábban a főzés csak hobby szinten érdekelt. A szakácskönyv gyűjteményem immár kb.700 kötetet tesz ki. A könyvek nem csak recepteket tartalmaznak, hanem rengeteg gasztronómiával foglalkozó történetet is, ami a múltra és a jelenre egyaránt vonatkozik. Az igaz, hogy Norvégia hal fogyasztása élenjáró, azonban az országban nagyon sok bárányt, vadat, csirkét, sőt sertést is fogyasztanak. Amikor megnézzük, hogy őseink mit ettek, akkor láthatjuk, hogy nincs is sok különbség a két ország között. A török hódoltságot megelőzően a magyaroknál is leggyakrabban fogyasztott húsféle a birka és a baromfi volt. Nagyon ritka ünnepi alkalmakkor marhából, lóból, kecskéből és vadakból is készítettek ételeket. Az otthoni, javarészt sertéshús alapú táplálkozást is a törököknek köszönhetjük. A 150 éves uralom alatt a portyázó törökök minden háziállatot elvittek kivéve a sertést, mivel muszlim hitük tiltotta a sertéshús fogyasztását így nem tudták megenni és az maradt a magyaroknak. Mi nagyon sokszor eszünk levest, amit a főételkövet, és ha úgy alakul akkor a végére még egy kis desszert is jut főleg hétvégén. Ez annak köszönhető, hogy elődeink inkább főztek és kevesebbet sütöttek, mint nyugat- Európa népei. A pentaton étkezés pedig gasztronómiai szempontból sokkal magasabb szinten állt. Erről írt az alábbi sorokban Gundel Károly: "Konyhánk, ételeink, akárcsak a zenénk, a nyelvünk elütnek a nyugati népekéitől, azonban ezzel kapcsolatban megállapíthatjuk azt is, hogy nem a magyarság hátrányára. Mindezt ismerni nemcsak érdekes, hanem hasznos is."

Magyarországon nagyon sok fűszernövény, zöldség, gyümölcs, és gabona terem. Ez természetesen a kedvező klímának köszönhető. Itt a hosszúra nyúló tél és a hidegebb éghajlat korlátozza a termeszthető növények számát. Korábban, amikor Norvégia közelében még nem kezdték kitermelni a kőolajat és a földgázt akkor nem tellett annyi behozatalra, mint manapság. Az üzletláncok mellett a rengeteg áru forgalmazását az időközben beszivárgott bevándorlók kis üzletei is segítik. Nagyon is érthető volt, hogy a norvég konyha szegényes és főleg ízetlen volt. Azonban ez már a múlté. Sorra nyitottak olyan üzletek ahol nem a tradicionális norvég ételé a főszerep. Itt a hamburgerre, a pizzára, a kebabra gondolok. Annak ellenére, hogy ők sem fogyasztanak mindennap ilyen ételeket, de segítettek abban, hogy az aránylag zárkózott norvégok nyitottak legyenek más népek konyhája és más ízek iránt. Ezt egészítette ki, hogy jobb anyagi helyzetbe kerülve sokan töltik szabadságukat külföldön ahol kóstolgathatják a helyi ízeket. Talán a nyitásnak is köszönhető, hogy a kétévente Lyonban megrendezett Bocuse szakács világversenyen ebben az évben a norvégok a második, míg a magyarok a negyedik helyezést érték el.

Úgy gondolom, hogy nem vagyok egyedül akkor, amikor a két nemzet ételeiből kiválasztom azt ami számunkra a legjobb. Ma már nem csak az ízeket, hanem haladva a kor szellemével az egészségesebb ételeket választom és megpróbálom passzítani egymáshoz, határokat nem kímélve. Ebből alakul ki egy olyan ízvilág ami egyik országra sem hasonlít, de mégis benne van mind a kettő amit én alkottam és az én ízlésemet is tükrözi. A gyermekeim is ilyen ételeken nőttek fel, ami azt eredményezte, hogy bárhova kerülnek a Nagyvilágban nyitottan állnak a helyi specialitásokhoz. Ők is remekül főznek és a már kialakított konyhájukat szívesenbővítik új ízekkel. Bátran ajánlom mindenkinek, hogy próbálkozzon, hiszen a határ csak is a csillagos ég lehet. Bízzon az érzéseiben, mert főzni csak is szabadon, szárnyalva lehet, hiszen minden étel egy alkotás, amit mi hoztunk létre. Azt tudom, hogy a külföldön élés lehetőségét nem az étkezés határozza meg. Azonban nagyban befolyásolja annak minőségét. Amikor munkánk és lakhatási lehetőségünk meg van, akkor már csak egy kis lépés van hátra az egészséges táplálkozás felé. Ahogy más országba költöztünk és mi most itt élünk Norvégiában a változás nem csak bennünk, hanem szokásainkba is végbement. Amik voltunk az már elmúlt, új emberek lettünk, s bebizonyítottuk, hogy tudunk itt élni, és amit közben tanultunk az mind a miénk és azt soha sem veheti el tőlünk senki.